A feltételes módot utálom. Nálam nincs olyan, hogy "mi lett volna, ha...?" Mert az lett, ami: párom tizenhat napos, én kettő.

Robogója egy darabját mérnöki pontossággal helyezte el a szoba közepén. Nézegettem, félrebillentett fejjel, érdeklődve. Mindkettőnktől távol áll a rendmánia, de ehhez azért vártam a kommentárt. Megkaptam:

- Az Árpád-híd felhajtóján - tudod, kétsávos - előztem egy sitt-konténer szállító teherautót. Hatvanöttel, mert mászott, nem kellett belehúznom. Épp mentem volna vissza elé, amikor éreztem egy ütést, és a moci megbillent. A következő ütés a könyökömet érte, a tükörrel kaptam. Aztán láttam, hogy sávon belül elhúz mellettem egy 600-as fekete BMW, de olyan gyorsan, hogy a rendszámából csak az LLX-et láttam. Amikor érezte az ütközést, a gázba lépett.
- A könyököd?
- Semmi bajom, bár az a szemét majdnem a teherautó elé lökött. Ma van az új születésnapom...

Beleborzongtam. Egy teherautónak nem ellenfél se a bukósisak, se a védőruha. Ha egy robogó elé esik...
Párom nem esett. Nem, mert a rengeteg bringázás kiélesítette a reflexeit, és van annyi ereje, hogy menet közben képes egyenesben tartani a mázsás mocit, miközben megböki egy száguldó BMW...

Rajta múlt, nem a vakszerencsén. Azon a gyorshajtó taplón meg végképp nem, aki visszanézni is elfelejtett.

Este szülinapoltunk, aztán lepucoltuk és összeragasztottuk a letört darabot. A moci így is működik, csak kissé védtelen lett szegény és a bal oldala elég furán néz ki. Majd valahogy visszarakjuk, elvégre csak egy darab műanyagról van szó...

A bringával más a helyzet, azt újabban szabad nekem egyedül is, persze, feltételekkel: úttesten nem. Annyira már vagyok jó, hogy nem vágok rendet a gyalogosok között, sőt, közéjük se esek. A számomra necces helyzeteket is fel tudom mérni, nem megyek neki hirtelen elém tárt kocsiajtóknak, húzom a féket, mielőtt leszállok - vagyis miért ne? Élek is a lehetőséggel, mert amióta párom dolgozik, nincs mindennap ideje tekerni velem.

Tegnapelőtt volt, bár csak este. Nem gond: világítunk, mint a karácsonyfa, és a közvilágítás se rossz.
Egy kereszteződéshez érve kikandikáltam mögüle (igen, már azt is szoktam, rég nem a hátát bámulom), és láttam egy kocsit. Balról jött, igen lassan, szinte totyogött a zebra felé. Párom megfordult, én meg intettem, hogy mehetünk, aztán belehúztam. Láttam, hogy átér... a kocsi szinte állt... még jobban belehúztam.... gáz... durr!... csörömp!... puff!

Vagyis megtudtam, milyen érzés, ha egy kocsi elüti az embert, pedig egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Kihagyhatónak minősítem az élményt.
A lökhárító rendesen megcsapta a bal lábszáramat, valószínűleg attól álltam rá zebra körüli pályára. Közben ellöktem magamtól szegény, ártatlan bicajomat - ő mondta, hogy csörömp, én voltam a durr-puff -, és igyekeztem minél távolabb landolni a kerekektől. Egyenest a bal pofámra, de úgy, hogy felragyogott előttem a Tejút.
A felkászálódást nem kapkodtam el, mindenekelőtt ellenőriztem, mozognak-e a végtagjaim. Mozogtak, csak a bal lábam sajgott. Akkor felálltam, és megláttam rohanvást közeledő páromat. Ahogy ránéztem, felötlött bennem, hogy ezek után még gatyát kell mosnom, de - becsületére legyen mondva! - arra nem volt szükség.
Az autó vezetője - egy kedves hölgy - annyiféleképpen kérte a bocsánatot, amennyi verziót eddigi életemben összesen nem hallottam. Beismerte - később jegyzőkönyvbe is -, hogy elbambult, és csak balra nézett. (De arra se látott. Azt ugyanis egyáltalán nem vette észre, hogy párom elhúz előtte.) A rendőrséget ő maga hívta, aztán csendesen elsírta magát.
Akkor már sejtettem, hogy nagy cirkusz lesz. Ha személyi sérülés - akármilyen picike -, akkor mentő...
- Vizsgálat tokától bokáig - mondta a mentős, és megtette. A vérnyomásmérő mandzsettájával gondban volt: hiába húzta be, olyan bő volt a karomra, hogy leesett. Második nekifutásra megfogtam, akkor kiderült, hogy 120/80. A megrázkódtatástól ugrott ki ennyire, ahogy a cukrom 6,7-re. Végre megtudtam, mi a dr. House-ban sokat emlegetett szaturáció (tuti, hogy nem így kell leírni): a vér oxigénszintje. Az enyém tökéletes volt, pedig előtte szívtuk el utolsó ciginket.
Ezt a mentős is bánta, ette a fene a dekkért.
- Úgy tűnik, tényleg csak zúzódások, de a biztonság kedvéért meg kell röntgenezni - mondta, miután tisztáztuk, hogy egyikünknek sincs cigije.
- Ugye az nem baj, ha előtte elmegyünk elemért? Kifogyott a nagy lámpámból, és az egyik kicsi eltört. Meg a dinamós is és az egyik csengőm.
- Elemért menni? Mivel?
- Hát biciklivel.
Valahogy természetes volt, bár a kormányom is lepittyedt. A mentős viszont elképedt még az ötlettől is. Kiderült, hogy velük megyek, és nem elemeért az Auchanba, hanem a Szent János kórházba. Maradnom valószínűleg nem kell, de fő a biztonság.
Gyors búcsú következett, leginkább cigire hegyezve: balesetem okozójának volt, amíg vizsgáltak, közkonccsé tette, amikor kiderült, hogy visznek, és a kórházban nincs trafik, mindenki lemondott róla a javamra. Mert ők pillanatok múlva szabadulnak, én szegényke meg ki tudja...?
Lehetett volna két-három nap belőle. Annyi ideig akartak figyelni, de miután túlestem ultrahangon-röntgenen, adtam egy autogramot a szabadulásért. Mobil ugyan nem volt nálam - bringázáshoz minek? - de a barátságos doki lehetővé tette, hogy a kórházi vonalról felhívjam páromat.
Mert hiába hoztak szirénázva, amíg vizsgálgattak, rég oda kellett volna érnie...
Csak a helyszínelőket felejtettük ki a számításból, akik kb. akkor értek oda, amikor a dokik biztosítottak, hogy egyelőre megmaradok.
Vagyis jöhettem haza villamossal, jegy nélkül, a vizsgálatok tiszteletére levett bringás gatyómmal a zsebemben, a banda cigikészletével a zsebemben...

...és abban a pillanatban, amikor leszálltam a villamosról rájöttem, hogy közel álltam a vasalttigris nick felvételéhez.

Kölcsön kéne, nem pénz. A fővárosból, illetve a közeléből, hogy érte tudjunk menni és vissza tudjuk adni.

Párom fia 14 éves. Most - nyolcadikban! - váltott sulit. A beilleszkedés a vártnál is simábban ment, az október 23-i ünnepségen már szerepelhet.

Ezt meglehetősen büszkén mondta, aztán jöttek a kérdések:

- Apa, tudsz adni egy bakancsot?

Erre határozott igen volt a válasz, ugyanis a lábméretük (még) megegyezik.

- És egy zöld nadrágot? Vagy terepszínűt? Pufajkát vagy valami olyan kabátot? Meg katonai sapkát?

Nos, ez volt az a kérdéssor, amire csak tanácstalanul bámultunk. Nem elég, hogy a felsoroltakból semmink sincs, azt se tudjuk, kitől kaphatnánk kölcsön. Csak afelől érdeklődtünk, minek neki mindez, ugyanis csak annyit mondott, hogy az ünnepségre kell.

- Szovjet katona leszek.

Na, ráadásul pont szovjet! Melyik szögről akasszunk le olyan ruhát, ami legalább messziről hasonlít az 56-os szovjet katonai egyenruhára...?

Ha esetleg akadna valakinél, a méretei:
Ing: 43
Kabát: az L még jó, de az XL se túl nagy
Nadrág: 32

Mielőtt valaki kétségbe vonná a méretek valódiságát, sietek elmondani, hogy a kicsike aktívan - és nem akárhogy - vizilabdázik.

Közúton, járművel. Pedig otthon, papucsban is életveszélyes.
(Párom blogja.)

Ő Szőkesége autóvezetési stílusával bal bokám alapos kiugrásának alkalmából volt szerencsétlenségem megismerkedni. Akkor arra hivatkozott, hogy begipszelt, összedrótozott jobb kézzel nem tudja hozni a formáját.
Majdnem megkérdeztem, mi a fenének foglalja le folyton ép bal kezét az indexeléssel, de jobbnak láttam hallgatni.
Amióta levették róla a gipszet, várom a kibontakozást. Az a kínos precizitást, amivel a KRESZ-t betartja, az életben nem fogom megszokni. A Szőkénél van magyarázat: ha rossz helyre teszi a dodgeme (neki kocsi) egyik kerekét, megbüntetik tilos parkolásért.
Engem még senki nem nézett beszarinak, de a Szőke mellett megtapasztaltam a halálfélelmet. Eddig csak egyszer, de akkor visítottam. Az történt, hogy sötétedés után, szakadó esőben nyomultunk a rakparton, érzésem szerint neki a falnak. Gyakorlatilag csak annyi történt, hogy a Szőke a jobbra tartást is véresen komolyan veszi. Ki is oktatott, hogy Magyarországon az van. Amikor már végképp nem bírtam, és teli torokból ordítottam, hogy "Balra!', kis híján frontálisan ütközött a szemközti sávban gyanútlanul közeledővel.
Naná, hogy én voltam a hibás! Fogtam volna be a pofámat, jobb 1-ből minden másképp látszik, mint a kormány mögül, és a kis kocsi teljesen más, mint a nagy.
Mindezt a szőke egy levegőre, teli torokból sivította, változatlanul jobbra tartva. A bosszantó kis dög ráadásul nem tette meg azt a szívességet, hogy felkenődjön a falra (velem együtt), viszont minden motoros bizonsággal el tudott mellettünk menni. Kénytelen voltam elismerni, hogy igaza van, aztán befogtam.

Hogy gondjaimat tetézzem, rávettem a biciklizésre. Kezdetben mindent kifogásolt. A járdával az volt a baja, hogy gyalogolnak rajta, az úttesten félt. Rettegését úgy fejezte ki, hogy leugrott a mozgó bringáról, pedig magyaráztam neki, hogy előtte fékezzen. Elvittem bicikliútra, ott tönkregyalázott egy szirénát és hangosan visított, amikor az út taposott ösvénybe torkollott.
Ettől sem ment el a kedve, sőt! Attól, hogy a szirénája gallyra ment, egy pillanatig se jött zavarba: rájött, hogy a hangja élesebb, és persze több regiszter van rajta, mint egy nagyorgonán...
Röpke egy év alatt eljutottunk odáig, hogy visítás közben már keresi a féket, és az is előfordul, hogy megtalálja. Az mindenesetre tény, hogy megállás címszó alatt összesen egyszer vágódott el, akkor is álló helyzetből. Elfelejtette letenni a lábát (ez már nekem is sikerült).
A Szőkének már vannak bringás tapasztalatai. Először is rájött arra, amit az első pillanatban megmondtam: biciklin a szél mindig szembe fúj. A Szőke úgy tanulta meg, hogy lejtőn lefelé is tekernie kellett, felfelé meg némi küzdelem után feladta. Na jó, épp szélvihar volt...
Azt állítja, minden gyalogos vele akarja elüttetni magát és minden kocsiajtót direkt előtte nyitnak ki. Ebben van valami - engem észrevesznek...

Azért határozottan fejlődik. Pár hete bejelentette, hogy elkopott a fékbetétje. Azt persze nem tudta megmondani, miből jött rá, de az ember ne várjon túl sokat egy szőkétől... Mivel a szokásos módján (visít-fékez) mindig megállt, először rá se hederítettem, de olyan kitartóan mondogatta, hogy elmentünk fékbetétért - és az ő bringájához nem kaptunk.
Na és? Rég megtanultam, hogy ami a Szőkének fontos és sürgős, az leginkább hülyeség, és legalább egy hónapot lehet vele várni. Tutira vettem, hogy a fékbetétjének semmi baja, de - mivel nem drága és nem bonyolult kicserélni -, rábólintottam.

...sztán egy jobbos utcánál megláttam egy barmot. Először normálisnak tűnt: ő is meglátott minket, megállt, hogy mehessünk..., majd belelépett a gázba. Naná, hogy fékeztem, és abban a pillanatban hallottam a visítást...
...és a Szőke becsapódott a hátamba!
Miután összeraktam a lámpáját és megesküdött, hogy nem verte be túlságosan a térdét a kormányba (azóta vettünk térd- és könyökvédőt), kacéran félrecsúszott bukósisakja alól, leghivatalosabb, búgó hangján bejelentette:
- Mondtam, hogy hosszabb a fékutam!
Ezt speckó sose mondta, csak annyit, hogy valahogy másmilyen lett a fék, nem olyan biztos, meg izé... Nem ellenkeztem, a becsapódás meggyőzött: felhajtottam neki két pár betétet.

Robbant a bomba: a Szőke bejelentette, hogy ő akarja kicserélni, mert mégiscsak ciki, hogy csak lámpát és csengőt tud szerelni.
Az ő szintjén elég jó szerszámismeretből és -használatból, de imbuszkulcs saját bevallása szerint még csak egyszer volt a kezében, és ehhez az kell. De ha cserélni akar, cseréljen...
Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, de összehozta!

Ő Szőkesége kíváncsisága felér egy majoméval, de a robogóm iránt semmi érdeklődést nem mutatott. Egészen a közelmúltig...
Moci sztenderden állt, Szőke nézte. Megengedtem, hogy ráüljön, és a kíváncsi jószág nekiállt feltérképezni, legmagyobb rémületemre jól, jogsijával a zsebében! Attól tartva, hogy elindul, megkértem, tegye le a lábát. Jól saccoltam: nem ért földet!
Persze, hogy nem győztem! Annak ellenére, hogy fékezéskor feldőlne, úgy döntött, megtanul motorozni. Mivel hozzátette a "majd" szócskát, átmenetileg fellélegeztem.
Hiba volt, ahogy az is, hogy megkérdeztem, akar-e segíteni fékbetétet cserélni a motoromban. Naná, hogy akart, össze is koszolódott, de - becsületére legyen mondva!- majdnem tökéletesen meghúzott két imbuszcsavart. Közben elnézegetett a sztenderd felé, és rájött, hogy anélkül leér a lába...
Ettől tartottam!
Ráadásul a csere után muszáj volt kipróbálnom a motort... aztán belém bújt a kisördög. Abban a reményben, hogy a Szőke lába így se ér le, intettem, hogy próbáljon felülni. Én ökör még a gyűjtást is rajta hagytam, csak fogtam az ülést.
Szőke jól saccolt: épp le tudta tenni a talpait.
A dolgot súlyosbítja, hogy a házi kisbolt unatkozó eladója a szerelés kezetétől szóval tartott, és akkor is elvonta a figyelmemet, amikor - nyergében a Szőkével - elengedtem a motort.
Elfordultam...
Tíz hosszú másodpercig nem történt semm, aztán a Szőke megtalálta a gázkart...
Gyalogossal teli járdán, a legminimálisabb gyakorlat és bulósisak nélkül.
Sikerült neki túlvisítania ordító mocimat, aztán letette a lábát. Mielőtt végigordítottam a "fék" szót, rájött, hogy nem biciklin ül, arra meg már rég, hogy a féket ugyanott találja.
Mielőtt katasztrófahelyzetet teremtett volna, meghúzta.

Azt hiszem, mielőtt eszébe jut, hogy nála a pótkulcs, megtanítom motorozni...

...és egyéb bringás baromkodások.

Leila nevű bringám szelíd. Már...
Persze, hogy nem volt mindig így, miért lett volna? És a kalandok se Leilával kezdődtek.

Most, hogy végre megszelidítettem a kerékpárt, közkinccsé teszem, miként váltam többször is közröhej tárgyává. Mert igazságtalan, hogy teljesen idegeneknek élőben előadtam néhány műsort, és Veletek csak azt a rövid epizódot osztottam meg, amely során töksötétben, napszemüvegben, lejtőn lefelé száguldva átrepültem a kormányon. OK, az volt a leglátványosabb mutatvány, de akkor már négy napja tekertem, közel sem eseménymentesen...

Az egész úgy kezdődött, hogy párom személyében egy bringás őrültre tettem szert. Első döntései közé tartozott, hogy ezen túl együtt tekerünk, hiába figyelmeztettem, hogy anno vagy két évig tologattak partvisnyéllel, és később se bizonyultam feltűnő tehetségnek. Figyelmeztettem arra is, hogy egyszer elaludtam a biciklin, és egy hatalmas pocsolyában ébredtem. Azt is elmondtam, hogy 13 évesen kinőttem a bringámat, és nem a túlzott féltés volt az oka annak, hogy nem kaptam nagyobbat.
Páromat képtelenség volt elrettenteni. Néhány napig a csomagtartón hurcolt, aztán hozzám igazította a régi bringáját. Szerinte. Szerintem túl magas volt, de kérésére nyeregbe kászálódtam és mentem egy kört. Legnagyobb meglepetésemre sikerült!

Duettben kaptunk vérszemet: irány a forgalom! A biciklis öltözékről annyi fogalmam volt, hogy a hosszú nadrágszárat összekeni a lánc. Ennek megfelelően előkaptam egy térdgatyót jó sok zsebbel, térd alatt madzaggal.
Út közben nem csekély rémülettel vettem tudomásul, hogy a járdán emberek mennek a lábukon. Sőt! Állnak a bukszmegállóban és nyüzsögnek a végállomáson!
Az első - pánikszerű - leugrásomkor párom hátraszólt, hogy mielőtt leszállok, nem ártana meghúzni a fékeket. Másodszor ez is eszembe jutott, a leszállás viszont nem sikerült sikkesre.
Igen, a madzag. Az alattomos dög beakadt, én meg kis híján bringástól beestem egy közértbe. Felfelé pillogva egy megrakott hölgy lábai elől megfogadtam, hogy többé nem biciklizek madzagos nadrágban.
Felkászálódva konstatáltam, hogy bal lábszáramról lejött a dukkó. Nem volt nagy ügy, csak vizuálisan pocsék, no meg koszos. Muszáj volt leülnünk egy krimó teraszára, hogy legalább kimoshassam. A nagy ijedségre elfogyasztottam két citromos ice tee-t (bringa = közúti jármű), aztán indultunk...
Volna. Páromnak sikerült, nekem ez se ment zökkenőmentesen. Ezúttal az volt a baj, hogy a nadrág úgy, ahogy volt lecsúszott, és beleakadt az ülésbe. Ennek hatására terpeszülésben kikötöttem a járdán, ölemben egy sárga színű, 26-os méretű, acélvázas montain bike-kal, derekamban egy fehér furgon aljával. A rohadék furgon a medencecsontomat kapta el, de úgy, hogy fényes nappal láttam az egész Tejútrendszert. Miközben nézelődtem, elképzeltem magamat. Éreztem, hogy a póz nem mentes a komikumtól, pláne, hogy a teraszon ülő idős házaspár abbahagyta a kávézást. A bácsi csak nézett, a néni viszont magyarázni kezdte, hogyan kell felülni egy biciklire. A pincér az ajtókeretnek támaszkodva, karba tett kézzel bámult, a terasz másik oldalán ülő pasicsapat pedig arra határozta el magát, hogy felsegít.
Engem! Na ne!
Mint akit seggbe csípett a furgon, felugrottam, és mident köszönve pucoltam a sarkon vihorászó emberemhez.
Délután Üvegtigrisnek becégetett, akit nem szabad mozgatni, mert törik. Ennek ellenére este elbicikliztünk egy használható nadrágért. Az úton csak annyi hibát követtem el, hogy amikor megláttam páromat balra fordulni, rogtön utánoztam. Ettől kis híján átültem egy kerítésre, de az utolsó pillanatban sikerült lepattannom róla.

Ez volt a nem túl dicső kezdet. A negyedik napon igazi biciklis kesztyűt kaptam, mert olyan erővel kapaszkodtam a kormányba, hogy nem bírtam tenyérrel. Így történhetett, hogy vadiúj kesztyűben sikerült megtapasztalnom, hogy a biciklin nincs magassági kormány.

Amíg műtöttek, ellopták a biciklit, de a kezemért adtak annyit, amennyiből megvehettük Leilát. A vásárlást fordítva kezdtük: vettünk nadrágot (futót, de legalább nincs benne szivacsperlus), aztán csengőt és szirénát. Leila később érkezett, de tökmindegy, mert összedrótozott kézzel legfeljebb a nappaliban szirénázgathattam. Mire a doki megszabadított a kramancoktól és gyógytornáztam annyit, hogy végre kezelni tudtam a váltót, beköszöntött az ősz.

Azért megmutattam, hogy márpedig én bringázom, ha a fene fenét eszik is! Akkor állt elém először egy Demszky-oszlop. Az esetre párom úgy emlékszik, hogy a háta mögül éktelen káromkodást hallott a levegőből. Biztos igaza van, röptömben valószínűleg semmi lírai nem jutott eszembe. Ráadásul szegény Leilácskám más irányba esett, és letört a hátsó lámpabúrája. Szerencsére csak a dinamósé, amivel akkor még nem tudtam mit kezdeni, de akkor is...
A következő bevásárlás alkalmával párom a fejembe nyomott egy bukósisakot, megállapította, hogy pont jó, és betette a kocsiba. Bizonygattam, hogy erre semmi szükség, nem a fejemet szoktam beverni. Azt mondta, még verhetem. De azért rendes volt, mert merő szolidaritásból magának is vett bukót.
Na jó, hordtam, pedig éreztem, hogy ügyesedem. Néha nem találtam a féket megállás közben, de mindig leugrottam, mielőtt baj lett volna. Az is igaz volt, hogy nem ott álltam meg, ahol akartam, hanem méterekkel a járda széle előtt. Jobb, mint az úttest közepén...
Amikor először sikerült normálisan megállni, büszkén kihúztam magam - és elfelejtettem letenni a lábamat. Fejjel zuhantam a legközelebbi oszlopnak - a sisak ezzel megszolgálta az árát.
Párom firtatta, hogyan sikerült álló helyzetből elvágódnom, de nem tudtam megmondani. Rögtön legalábbis nem.
Másnap megint arra mentünk, és köszönt az oszlopnak. Ez még semmi! Eltanulta tőlem, hogy mindennek nevet kell adni. Azt természetesnek tartottam, hogy a bringája Sámson lett, azt azonban kevésbé, hogy az oszlop Józsi lett. Az egyszerűség kedvéért minden oszlop...

Tavaly már nem marad sok idő bizonyítani a tudásomat. Az utolsó atrakcióm a Lánchídon törént (nem értem, hogyan férnek el ott emberek, nekem csípőben szűk). Csak estem, de a vádlimba állt a pedál. Párom a kapuban vette észre, és megígérte, hogy keres nekem szélesebb hidat...

Betartotta a szavát, de már idén. Tavasszal "csak úgy" elindultunk tekerni. Minden szuper volt, csak a seggem sebesedett ki. Utólag kiszámoltuk, hogy idénynyitó körünk kábé 30 kilométeresre sikeredett...

Másnap pihi volt, de aztán... Rájöttem, mennyi izom van gyárilag egy emberi lábban. Az enyémben is, csak hiába vagyok képes legyalogolni a térképről, az izmok jelentős részét csak a bicikli mozgatja meg, de úgy, hogy könyörtelenül legyalulja a fölösleget, ülőgumó tájékon is. És persze minden zökkenőnél üt, pontosabban rúg, le akar dobni.
Arra is rájöttem, hogy a gyalogos szeret a bicikliúton sétálni és megsértődik, ha rácsengetek. Nem mindegyik, de elég sok.
Bicikliút persze nincs mindenhol, viszont mindegyik megszakad, belevész a semmibe. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor repülni vagy tolni kell. Csak annyit tudok már biztosan, hogy biciklivel nem szeretek repülni és tolni se jó - hát maradok.
Ezen a ponton rászoktam a hangjelzésre. Kissé szokatlan, de bevált: ha visítok egyet, nem esek.

A tapasztalatok gyorsan jöttek. Még áprilisban eldöntöttem, hogy feltekerek azon az úton, amelyiken tavaly fejreálltam. Rohadt meredek, nagy kihívás. Párom úgy vélekedett, hogy sose megyek fel rajta. Na, akkor már tudtam, hogy már csak azért is, és augusztusra beterveztem a mutatványt.
Május 4-én sikerült.
A szomszéd utcán párom szerint az utánam toporgó busz tolt fel.
Akkor még nem volt erőm tiltakozni.
Már van, de egy ideje nem röhög. Nem visítok vészhelyzetben és nem hörgök a lejtőn.
Azt azért nem képzelem magamról, hogy bajnok lettem, pedig kaptam teleszkópot a nyereg alá és igazi biciklis nadrágot. Leila már nem rudgossa a seggemet a huppanóknál, mert megtanultam felállni a nyeregből.

Csak azok a Józsik...
Pár hete megint elém ugrott egy, de rutinosan félrerántottam a kormányt. Jobbra, de nem eléggé, és közben fékeztem. Ezzel elértem, hogy nem a kerékkel kaptam telibe azt a dögöt, hanem a bal nagyujjammal.
Aznap elmondhattam magamról, hogy sokkal jobban tudok biciklizni, mint menni.

Azóta csak egy ház falán jártam. Egy olyan úthibán kaptam gellert, amibe pont beleillett az első kerekem. A felkenődésből sokat profitáltam: először is elbillent a fékem, és rájöttem, hogy úgy sokkal jobb, másodszor lett egy bibi a karomon. Most már csak bibihely, de az új bőr fehér, vagyis kihangsúlyozza a lebarnult karomat.
A Balatonnál barnult. A Szárszó-Boglár és vissza távon kezdtem, és a Szárszó-Siófok és vissza távon folytattam. Fenn a bringán, röpködés nélkül, pedig arrafelé a bicikliút sok helyen felveszi a versenyt a Nemzeti Múzeum lépcsőjével.

Ükeim földbirtokosok voltak, és értettek is a gazdasághoz. Sőt, a dédjeim is.
Az elfajzást a nagyapám kezdte, én pedig legfeljebb panelparasztnak vagyok jó.

Anya műszaki tanár volt, Papa épületgépész. Ami engem illet, hamar lebuktam humán beállítottságommal, viszont a kézügyességemmel nincs baj. Utóbbira alapozva szívós kitartással tanítgattak mindenfélére. Sőt, azt is tudom, hogy ami világít, az nem villanykörte, hanem izzó, a konektor dugaszolóaljzat (röviden dugalj), az pedig, ami a zsinór végén figyeg, dugvilla. Tudok izzót cserélni és lámpát szerelni, nem fogom fordítva a csavarhúzót, nem nézem franciakulcsnak a schublert (= tolómérő), és csípett már meg 220.

Anya a nagymamájától megtanult epret és rózsát gondozni. Egyszer a szőlőt is megmetszette. Nem akarta, de a fizetett kertészt onnan vitték el a mentők, és dédi ragaszkodott a szőlőmetszés befejezéséhez. Anya mélyet sóhajtott, majd krétát és zollstockot ragadva megmérte, mekkorára metszett a bácsi, bejelölte a többit, levágta... aztán hetekig nem mert odamenni, mert valaki elárulta neki, hogy a szőlőt szemre kell metszeni. Valami csoda folytán sose volt még olyan jó a termés, mint abban az évben...

Ennek ellenére Anya megmaradt a szobanövényeknél, illetve nyaranta felvirágozta a loggiát, vagyis hamisítatlan panelparaszttá vált. Emlékszem, egyszer vett zacskós magot, aztán szomorkodott, hogy az egészből csak egy szál virág nőtt ki. Azt az egyet kikarózta, locsolgatta és szorgosan gyomlált körülötte. Igazán szép volt, mindenki bámulta, aki hozzánk jött.
Aztán egy szakértő vendég röhögőgörcsöt kapott. A szépen virágzó, kikarózott növény az egyetlen szál gaz volt, amelynek magja valószínűleg véletlenül keveredett a zacskóba. Az lett volna a virág, amit Anya gondosan kitépkedett mellőle.

Papa mindössze egyszer kapott megbízást a szobanövények locsolására. Volt egy virág a szekrény tetején, az alá Anya tett egy hatalmas bilit és jól meglocsolta, hogy azzal ne kelljen foglalkozni. Persze, hogy Papácskám annak adta a legtöbb vizet, és azt se vette észre, hogy végigfolyik a  koloniál szekrény oldalán.

Mindez nem baj. Csakhogy elsős koromban telket vettek a Mátrában. Anya mondta, hogy csak az eperhez és a rózsához ért, ha rajta múlik, azon kívül marad a fű. Később, amikor felfedeztük a közeli faiskolát, az elképzelés bővült pát fenyővel, mint a telepen mindenhol...
Papa szőlőlugast, gyümölcsfákat és veteményeskertet álmodott. A cél érdekében vett egy halom szakkönyvet, és minden szabadidejét a tanulmányozásukra áldozta. Sok évvel később - miután merő jóindulatból kiirtotta Anya eprét - kijelentette, hogy vagy a könyvek szarok, elég lesz a fű, a fák, pár bokor és némi virág.
Mindketten trágyáztak, persze, a maguk módján. Papa még itthon megvette a műtrágyát, kitette a loggiára - és ezzel "ájer" tekintetében trágyadombbá varázsolta a lakást. Csak pár napra ugyan, de Anya azt se tűrte. Sőt, a szerveset se, ami a következő évben jött. Helyette úgy döntött, inkább ő trágyáz, és állta a szavát. Kiállt a teraszra, teátrális mozdulattal széttárta a karjait, majd elkiáltotta magát:
- Minden le van szarva!
A trágyázást megismételte a ház hátsó ajtajából is. Ami a legfurcsább az egészben, hogy bevált...

Visszatérve a bokorra...

Van egy kedvencem. Valamelyik vendég ültette, kezdetben csak egy lila levelű, szúrós ágacska volt, de igen gyorsan bokorrá nőtte ki magát. Papa metszőollóval gömb alakúra nyírta. Ilyenkor zöld lett, de a napfénytől hamar belilult újra.
Miután kettesben maradtunk Anyával, felváltva nyírogattuk. Akkortájt láttuk be, hogy nem ártott volna megtanulni néhány kerti szerszám használtatát, mert az rendben van, hogy nyírjuk a füvet, de néha olyasmit is kéne csinálni, amire se az ő fűrészei, se az én fejszém, baltám vagy szekercém nem alkalmas.
Az ásónak eltört a nyele, aztán kiderült, hogy maga a szerszám is kettérepedt. Nem meglepő, hisz még dédapám vette valamikor a múlt század elején, de mostanság csak olyat lehet kapni, ami elgörbül. Vissza lehet ugyan görbíteni, de az dupla meló.
Ásó helyett a csákányt akartam használni, de az is dédapámtól származik, a nyele rég a múlté, és senki nem hajlandó nekem újat rakni bele.
Kapa... Mindketten megismertük és csapkodtunk vele, de a sikerélmény mindig elmaradt.

Egyáltalán nem lep meg, hogy a környékbeliek hozzánk jártak röhögni.

A metszőollóval azért jól boldogultunk, de a bokor soha többé nem lett gömb. A maximum, amit elértünk vele, a tojás alakzat volt, az is törpe kiadásban, mert sokszor kellett igazítani.
Nem baj, mert a bokor szép nagyra képes nőni, vagyis kárt nem tettünk benne.

Miután egyedül maradtam, akadt segítségem. A falusiak nem tettek tönkre semmit, kedves szomszédom benzines kaszával kiirtotta az ecetbogyót, vagyis azt a növényt, ami Papa álmaiban a szőlőlugas lett volna.
A szomszéd egyébként kocsmáros és nagyon jó fej. Már Anya idejében bevezette, hogy ha egyszerre vagyunk fenn, mindannyian nála eszünk-iszunk. Felajánlotta a szerszámait, kocsjiját, robogóját - vagyis bármit, amie szükségünk lehet. A kerthez persze ő se ért, de a rombolást gépesítve végzi, ezért gyorsan halad.
Nekem is mondta, hogy vihetek bármit, de Anyához hasonlóan én se kértem.
Ez vezetett ahhoz, hogy jó szomszédom nem volt képes két percnél tovább nézni, amint az igyekezettől kinyújtott nyelvvel metszegetem azt a bizonyos bokrot. Megkérdezte, kérek-e sövényvágót, és amikor köszönettel nemet mondtam, áthozta. A bokron mutatta be, hogyan kell vele dolgozni. Csinált egy szúrós zöld tojást, aztán a kezembe nyomta a gépet.
Pár húzás után igazolódott, amit eleve sejtettem: nem vagyok Terminátor.
A ténybe beletörődve összeszedtem a bokor lenyírt ágait. Nem mindet, így távozóban sikerült belelépnem egy tüskébe. Addigra olyan izomlázam volt, hogy nem tűnt fel. Még akkor se, amikor  a hazaúton belekuplungoltam a talpamba...

Akármit csináltam, a bokor makacsul tojáskodott a kert közepén, pedig mindig gömböt akartam. Ezt idén a páromnak is bejelentettem.
Ő persze tud Terminátor lenni, még láncfűrésszel is. A dupla törzsű diófát például olyan tempóban hozta rendbe, hogy a másik szomszédnak tátva maradt a szája. Azt is vállalta, hogy gömböt csinál a bokorból, csak előbb megejti szokásos ebéd utáni szundiját, majd befejezi a fűnyírást.
Aha! Ez az én olvasatomban azt jelentette, hogy a szúrós, de szép lila burjánra esetleg nem marad idő, amit nem akartam elfogadni. Nagy örömömre párom a gépekkel együtt elővett a csomagtartóból egy sövényvágó ollót. Rögtön kézbe vettem, de akkor csak megnézegettem, és barátságos szándékom jeléül elneveztem Nagypofájúnak. Igen elégedetten csattogott...
Amikor párom elhúzott szunyálni, éreztem, hogy eljött az én pillanatom. Fogtam Nagypofájút, és azzal a szent elhatározással, hogy ezzel végre sikerül kialakítanom a gömböt, nekiestem a bokornak.
Eredetileg volt vagy két és fél méter, az ágai meg ide-oda hajladoztak. Nagypofűjú segítségével semmi perc alatt nagyjából száznyolcvanra nyírtam, aztán nekiálltam az alakításnak. Egy picit innen, egy picit onnan... Még tojás... Nem baj, vágok a tetjéből, legfeljebb nem lesz olyan magas... Még mindig tojás, csak kisebb...
Kábé másfél méternél adtam fel. Furán hosszúkás volt és zöld, de legalább nem kusza.

Ezek után viszont nekem is járt némi pihi. Még akkor is, ha a bokor már tojás se volt, csak hosszúkás.

Együtt mentünk vissza a kertbe. Párom túl akart lenni a fűnyíráson (utálja), ezért körül se nézve ment oda, ahol délelőtt abbahagyta. Akartam szólni, hogy legalább nézze meg, milyen szép lett a bokor, de ahogy odanéztem, elállt a szavam.

A kert közepén egy másfél méteres, szúrós, zöld fallikus szimbólum meredt az égre!

Nem pont ilyen, de mivel a fényképezőgépet elfelejtettük magunkkal vinni, ez van.

Akár büszke is lehettem volna magamra, amiért sikerült megformáznom a férfiasság büszke jelképét. A bibi az volt, hogy ha ezt akarom, egészen biztosan gömböt hozok össze, ezért csendesen elcsoszogtam oda, ahol párom a fűvel küzdött, és miuután leállította a gépet, kézen fogva a bokorhoz vezettem.
Halványan reméltem, hogy valami mást lát a szoborban. Bármit. Ám ahogy mélyen a szemembe nézett, már tudtam, hogy lebuktam.
- Mire gondoltál, miközben ezt alkottad? - érdeklődött.
- Egy lila gömbre - nyögtem ki.
- Éppenséggel lila lesz ez, ha süt rá a nap...
Megnyugodtam. Ha belilul, mindjárt más. Azt már csodálhatják az arra járók.

Azt vártanm, hogy párom visszatér a fűnyíróhoz, de helyette a sövényvágót kapta fel... és egy mozdulattal lecsapta a szépen kivitelezett makkot.

...a mosógéppel.

Kezdettől, és hiába ajánlgatok békét, nem és NEM! Pedig - mivel én voltam a provokátor - feltételeket se szabok. Csak mosni szeretnék, nyárspolgári módon, de a Mosógépek örök haragot esküdtek ellenem.

A háború egészen csepp koromban kezdődött, egy levehető tetejű, forgótárcsás példánnyal. Abban gyűjtöttük a szennyest olyan iramban, hogy rendszerint már a mosást követő estére megtelt újra. Hangsúlyozom: rendszerint...

Akkor még fürdés után Anyukám törölt, mégpedig úgy, hogy a mosógépre állított. Én közben ugráltam, nem figyelve a figyelmeztetésre: maradjak nyugton, mert egyszer nem lesz szennyes... csak én. Így lőn: valami csoda folytán kiürült, elcsúszott a tető, én meg kétségbeesetten bőgve ott maradtam lógva. Ugyanis nem fértem be a lyukon, csak a jobb lábam csúszott le, a bal fennakadt a peremén. Anya röhögőgörcsöt kapott a látványtól, amiért évtizedekkel később bocsánatot kért. Bevallottam, hogy már akkor se haragudtam...

...de soha többé nem engedtem magamat felállítani a mosógépre, és ha meghallottam a hangját, bemenekültem a szobába.

Kézzel mosni viszont megtanultam és buzgón gyakoroltam. Gimis koromban már természetesnek tartottam, hogy időnként mindent bevágok a kádba, amit a szennyestartóban találok. Egyebek közt a télikabátomat.

Anya ezt már nem tűrhette, annál is inkább, mert régi ellenfelem rég felköltözött a telekre, s helyét egy félautomata csoda foglalta el. Persze, hogy rettegtem tőle, de nem találtam megértésre. Anya kijelentette, hogy felviszi Aput a telekre, de még aznap hazajön. Kérte, hogy közben mossak ki, én meg a tudatlanok boldogságával igent mondtam. Akkor robbant a bomba: ha nem géppel mosok, szétrúgja a seggemet! Nem volt helye tiltakozásnak, elmagyarázott mindent, aztán magamra hagyott.

Az egyik csövet fel kellett rakni a vízcsapra, a másikat be a kádba - hibátlanul sikerült. Hamar belejöttem, már-már megszerettem a gépi mosást, amikor nekiállt centrifugálni, és ezzel egy időben felhabzani. Aztán elárasztotta az egész fürdőszobát. Mire Anya hazaért, hisztérikusan zokogva lapátoltam a vizet és megesküdtem, hogy visszatérek a biztonságos fürdőkádhoz.

Anya másképp döntött: legközelebb minden mozzanatnál mellettem állt. Nem nyúlt semmihez, csak figyelt. Akkor úgy tűnt, kitört a hőn áhított béke. Rövid időn belül odáig jutottunk, hogy lopkodtuk egymástól a szennyest.

Szép évek voltak, ám eljött a nap, amelyen Kedvencünk megadta magát. Anya már nyugdíjas volt, nekem épp nem volt munkám, vagyis a legrosszabbkor. Szerencsére találtunk egy felújított Energomatot (neve Eni) egészen olcsón. Használati utasítás nem volt hozzá, Anya nem ért rá, de a lelkemre csomózta, hogy nagyon figyeljek. Hát... Megtettem minden tőlem telhetőt, a fene tudja, miért mosott mégis hat órán keresztül hideg vízzel... Aztán rájött mindenre teljesen magától. Pedzette. hogy tanuljam meg, én meg bólogattam, hogy majd legközelebb.

Így telt el közel három év. Egy napon úgy álltam Ő Automatasága mellett, hogy nincs legközelebb, viszont mosnom kell. Egy barátnőnknek szintén Energomatja volt, de nem ugyanolyan. Azért megkérdeztem, ő pedig válaszolt. Ennek nyomán annyit elértem, hogy a gép bekapcsolta, szívta a vizet és mosott, de valami nem stimmelt. Mert Anya nem szórakozott egy adaggal egy teljes napig, és főleg nem hideg vízzel. Szerencsémre jött egy haver, aki ugyan még sose látott közelről ilyen gépet, de egy pillantással felmérte a helyzetet.

A béke helyreállt. Egészen addig, amíg kedves Enim centrifugálás ürügyén neki nem vágódott a falnak és el nem tört a befolyócső. Ahogy elzártam a csapot, megszűnt a szökőkút. Miközben viharos mozdulatokkal felszedtem a vizet beláttam, hogy vissza kell térnem a fürdőkádhoz.

Eddig a pontig egyszer már mindent leírtam blogban. A hozzászólásokon túl (mindenki rajtam röhögött, most is szabad) kaptam pár hitetlenkedő privát üzenetet, valamint egyik barátnőmtől felhívott, hogy van egy fölösleges mosógépük. Köszöntem, nem kértem még egyet, pláne, hogy a felajánlott darabot meg kellett volna csináltatni, az enyém meg csak csőcserére szorult. Nem sokkal később ráadásul láttam is azt a gépet: nem sokkal nagyobb a fürdőszobánál...

Akkor még egyedül éltem, nem volt nagy cucc átállni kézi mosásra. Csakhogy lett párom a mérettábla másik végéről. Nyár volt, a pólóival jól boldogultam, de el se tudtam képzelni, mit kezdek majd a téli ruháival.
Ő meg nem tudta nézni, hogy kézzel dolgozom, amikor ott a gép. Hiába mondtam, hogy jó így nekem, szívesen csinálom, stb., felszerelt egy új csövet. Az alsó szomszéd határozottan nekem adott igazat, pedig nem járt rosszul: a biztosító kifizette a fürdőszobája faláról leázott burkolatot...

Hurrá, visszetérhettem a jó öreg fürdőkádhoz, bár bele kellett törődnöm, hogy csak a lakásfelújítás idejére. Ezt is megmondtuk a szomszédnak, hozzátéve, hogy nyugodtan újítson ő is, többé nem áztatunk. Könnyelmű, elhamarkodott ígéretnek bizonyult.

A felújítás szupermaratonira sikeredett. Azóta se fejeztük be teljesen, de a fürdőszoba szuper. A visszaköltözésünket követő napokban kézzel mostam, sőt mindent ki is csavartam. Párom egyre erőszakosabban mondogatta, hogy vegyünk végre kifolyócsövet. Azt feleltem, hogy amíg a kisszoba négykarú csillárjára teregetek, semmi értelme, sőt, akkor se lesz, ha felszereli a nagyszobába a hatkarút, inkább menjen le a picébe általa száműzött centrifugáért, mielőtt ínhüvelygyulladást kapok. Lement, de ahhoz is ragaszkodott, hogy vegyünk fregolit és csövet. Előbbi tíz perc plusz felszerelés műve volt, utóbbi kicsit bonyolultabb, mert a legtöbb helyen csak két és fél métereset lehet kapni, ami húszcentis helyre kicsit hosszú. Két-három nap rohangálás után végre kaptunk egymétereset, amit már el lehetett helyezni... és megkezdődött a nagy játék.

Annyira örültem, de tényleg! Először kicsit csöpögött, de nem volt nagy ügy, csak meg kellett húzni a hollandit. Két adag rendben lement, felteregettem, elmentünk itthonról...
...és egy óra múlva telefonált a gondnok, hogy zárjuk el a csapot, mert ezúttal nemcsak a földszintet, hanem a pincét is eláztattuk. A történet pozitívumaként kiderült, hogy már egészen gyorsan tudok biciklizni, mégis, mire hazaértünk, az előszoba is tocsogott. Igen, nyitva felejtettem a csapot, amire volt már példa, de akkor nem lett gond. Most ugyanis a kétnapos cső tömítése is kifújt.

Hogy minden szép és jó legyen, az eláztatott pince az egyik legjobb haveromé, és jó állapotban lévő bútorok voltak benne. Hogy mi maradt belőlük, még nem lehet tudni, de a gondnok azt mondta, a ház biztosításából lerendezik. Remélem, a földszinti lakó fürdőszobáját is, tavaly ősz óta másodszor. Nem hiszem, hogy örül, pedig biztos szép lesz...

A gondnok azt is elárulta, hogy elzárta a strangot. Ezt észrevettük, mert nem volt hideg víz. Ami engem illet, télen szeretek forró vízben zuhanyozni, a párom viszont nem. Neki eresztettem forrót a kádba és hagytuk kihűlni, én igyekeztem nem gondolni arra, hogy nyár van...

Másnap kemény 25 forintért vettem új tömítést, sokkal jobbat a réginél. Így is csöpög, de elég alátenni egy műanyag dobozt, és a szomszédok észre se veszik, hogy mosok. Páromnak nem tetszik, ahogy az az ötletem se, hogy körbe kell tekerni szigszalaggal. Azt mondta, nem ér semmit, nem teker. Tekertem én. Kezdetben úgy tűnt, nyertem. A csőnél egyáltalán nem csöpögött, viszont alul nekiállt folyni. Csendesen megjegyeztem, hogy ezt napok óta mondogatom, csak le lettem szavazva. Most felváltva töröltünk. Közben a szigszalag is átengedte a vizet, de közel se annyira, mint tegnap. Alul viszont oly szaporán kellett törölni, hogy egy pillanatra se hagyhattam magára. Hálából centrifugáláskor megtámadott, a segítségemre siető páromat pedig megrázta, pedig röptömben sikerült áramtalanítani.

Munkánk nincs, új gép szóba se jöhet. Egyelőre csináltatás se. Nem baj. A kád nem folyik, legfeljebb a centri nem költözik vissza a pincébe. Jól elvan a mosógép tetején...

Ez már a harmadik szombat azóta...

Vermes Éva Nívó-díjas újságíró volt, a Családi Lap főszerkesztői székéből ment nyugdíjba.

Vermes Éva író volt. Meséivel díjat nyert, még aktív újságíró korában megjelent két könyve. "Igazi" íróvá nyugdíjasként vált: a 2005-ben megjelent A fecskék délre szállnak után tavaly látott napvilágot az Egymásba zárva, a történet önállóan is egészet alkotó folytatása.

Sikersztori? Az. Pláne úgy, hogy az, akiről a fenti pár sor szól, kőkeményen megküzdött mindezért. Tudom, tisztelem érte, mégsem ezt tartom legfontosabbnak, ha rá gondolok.

Vermes Éva a barátnőm volt.

Azóta a szombat óta kavarognak bennem az emlékek - mind róla szól. Nekrológ helyett ezzel szeretnék tisztelegni az emléke előtt.

Kétéves voltam, amikor egy házba költöztünk. Ő volt Éva néni a hatodikról, mindig szép ruhában, kopogós sarkú cipőben, illatosan, csupa-csupa mosollyal. Anyukám arra tanított, hogy mindenkinek köszönni kell, aki a házban lakik. Utáltam köszönni, de neki mindig nagyon szívesen. Mert akárhogy sietett, a mosolyhoz mindig mellékelt pár kedves szót. Őszinte volt a mosolya és a szavai is - az olyan csöppségek, amilyen akkor én voltam, megérzik, ha nem így van.

Éva néninek volt egy nagy fia, a Tomi. Pár évvel a költözés után Anyukám tanította, attól kezdve Anya és Éva néni már nemcsak kedvesen udvarias pár szót váltottak, hanem néha jól elbeszélgettek a kapualjban.

Még általánosba jártam, amikor Éva néni szomszédjáról kiderült, hogy Anyu gyerekkori haverja, pontosabban vitorlázórepülős társa. Nem ismerték fel egymást, de a "lebukás" után új életre kelt az a bajtársias barátság, ami a pilótákat jellemzi. S mivel Vermes Éva a szomszéd lakásban lakott, vele is többször futottunk össze, mint korábban.

Évek teltek el úgy, hogy tudtuk, bizonyos dolgokban nyugodtan fordulhatunk a másikhoz. Fordultunk is, de mélyebb barátság valami megmagyarázhatatlan dolog miatt nem alakult ki köztünk. Azt, hogy a Családi Lap újságírója, rég tudtuk, még az is lehet, hogy tőle. Azt, hogy megkapta a főszerkesztői széket, a szomszédaitól. A legközelebbi kapualj-találkozónkon Anya gratulált, én álltam, hülyén vigyorogva, és bámultam, ahogy kitörő örömmel megköszöni az elismerést.

Aztán újságíró lettem, legalábbis elnyertem a jogot, hogy kimondjam magamról és ráírathassam a névjegyemre. Még el is hittem magamról, hogy újságíró vagyok, csak akkor támadt némi gyanúm, amikor a lapnál, ahol külsőztem, a pofámba röhögtek. Ezek után egy kínos mosoly és egy elmorgott csókolom után igyekeztem elslisszolni Éva néni mellett, de elkapott...

...és visszaadta a magamba vetett hitemet. Alig hittem a fülemnek, de tényleg örült, igazi kollégának tekintett, érdeklődött a dolgaim, a haladásom iránt. Rögtön lapcsere egyezményt kötöttünk, miszerint ő minden hónapban bedobja nekem a Családi Lapot, én meg hetente az enyémet.

- Fejlődsz! - mondta hetekkel később, én meg ámultam, hogy olvassa a zsengéimet.

Náluk akkoriban minden lapszámban megjelent egy kis szerelmes regény. Úgy gondoltam, olyat én is tudnék írni, de azt, hogy emiatt becsengessek Éva nénihez, elképzelni se tudtam. Akármilyen kedves volt, a tisztelet visszatartott, attól azonban nem, hogy udvarias sajtcédulát dobjak a postaládájába.

A válasz másnap megérkezett: szeretettel, kíváncsian várja a kéziratomat, ennyi a terjedelem, annyi az érte járó pénz. Határidőt nem közölt, mert sokan voltak előttem, ráértem. Mégis siettem, és egy akkor kimondhatatlan, ma már leírhatatlan (is) francia álnéven pár nap múlva bedobtam hozzá "Sosem feledlek" című, sziruptól csepegő kéziratomat. Éva néni lelkes, elismerő szavait hittem is, nem is. Akkor jöttem rá, hogy - mint mindig - őszinte volt, amikor alkotásom szó szerint úgy jelent meg, ahogy leírtam.

Azt hiszem, ez indította el a barátságunkat, de felhőtlen dumálásainkig még hosszú út vezetett. A végső lökést egy kiadásra váró kéziratom adta meg. A kisregény óta évek teltek el, nem tudtam, mennyire zavarnám. A szomszédain keresztül érdeklődtem, elolvasná-e. Reméltem, hogy igen, de azon mélységesen meglepődtem, hogy megtiszteltetésnek tartja... aztán belelkesedik... megdicsér... és elmondja, hogy ő is könyvet ír, örülne, ha elolvasnám a kéziratát.

Nem sok híja volt, hogy hanyatt estem. Hogy én az övét? Kritikát kér? Tőlem???

Akkor még Éva néni volt, de már nem "csókolom", hanem "szia". A fecskék délre szállnak kéziratának végigolvasása után (imádtam minden sorát) már Éva, majd Évi.

És itt jönnek a mi kis sztoriink. Összességében nem sok, hisz mindig rohant. Párja, Veszeli Lajos festőművész Almádiban él, fia és unokái a város másik végén. És Szkutari, a görög falu, amelyről először a könyvében olvastam... Ott pihentek-alkottak Lajossal minden évben.

Ennek ellenére befértem az életébe, bár - annak ellenére, hogy egy házban laktunk - találkozóinkat telefonon egyeztettük.

Egyszer arra kért, menjek le vele a pincébe, mert ott a biciklije. Meg kell csináltatni, mert úgy döntött, ezen túl azon járja be Almádit. Együtt toltuk a bringát, közben kihasználva az időt, hogy megbeszéljük kézirataink alakulását, unokái fejlődését, és mindent, amit fontosnak tartottunk.

A fecskékkel kapcsolatos nagy kérdésemet nehezen böktem ki, mert féltem, hogy megbántom. A történet egy zsidó kislányról szól, egyidőssel Évivel. Addig épp, csak érintettük, hogy ő zsidó...

- Nem rólam szól - válaszolt kedves mosollyal. - Engem bújtattak.

Szinte hallottam ledőlni a tabukból emelt falat. Évi volt az első, akivel nyíltan beszélhettem a zsidóságról, feltehettem a kérdéseimet anélkül, hogy túl messzire mentem volna. Vele nem mehettem túl messzire, mert nem szabott korlátokat se nekem, se magának. Beszélgettünk nála és nálunk, vagy épp, ha leszólt, hogy indul Lajoshoz, de örülne, ha kikísérném a pályaudvarra.

Sosem panaszkodott, pedig lett volna mire. Ha élete nehezebb, szinte elviselhetetlen részleteiről mesélt, akkor is mosoly bujkált a szája szegletében. Olyan ember volt, aki a legrosszabb pillanatokban is meglátta felvillanni a szépet, s ha már meglátta, megragadta és erőt merített belőle.

...és egyszer eljött a nap az életemben, ami a Természet törvényei szerint természetes: elvesztettem Édesanyámat.

Családom már nem volt, barátok álltak mellettem. Lehet kérdés, hogy Évi köztük volt-e...?

Úgy volt minden, ahogy Anya akarta, ahogy megbeszéltük: én búcsúztattam, aztán szétszórták. S miközben a gyászzenére táncoló vízsugarat néztem, éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet.

Igen, Évi volt.

Utána sok időt szánt rám. Meghallgatott, vigasztalt, de kemény is tudott lenni, ha kellett - és velem kellett.

Mindössze egyszer - egy sms erejéig - éreztem rémültnek. Szokás szerint a pályaudvarra kísértem, de nem dumáltuk ki magunkat a peronon. Az épp aktuális helyzetre szántunk még pár sms-t. A pontos tartalomra már nem emlékszem, mindössze egy üzenetre Évitől:

"Neked nem is kell félned. Te nem vagy zsidó!"

Hát... Amit akkor éreztem, nem tudom leírni. Valamiféle düh volt, ami átcsapott elszántságba, hogy Évit nem hagyom bántani. Azt hiszem, ezt meg is írtam neki.

Tavaly nagy évünk volt: mindkettőnknek új könyve jelent meg. Később megosztotta velem a dilemmáját: nem tudja, folytassa-e "fecskéi" történetét, vagy engedje őket megöregedni, és kezdjen újat.

Akkor már felfogtam, hogy tényleg kíváncsi a véleményemre. Az új történetre voksoltam, mire ő nevetve egyetértett. Hisz az ő szerelmes "fecskéi" már a második kötet végén se fiatalok, mit lehetne hozzátenni...?

Neki sikerült volna.

Azt mondta, ne haragudjak, de nem olvassa el a könyvemet, mert túl sok benne a hulla. Azt feleltem, a krimi már csak ezzel jár, mire ő bevallotta, hogy ebből a műfajból eddig kettőt olvasott. Az egyiket Agatha Christie írta, a másikat én.

Aztán mégis elolvasta a második megjelent krimimet is. Szűkszavú véleményt mondott, de mindennél többet jelentett, hogy kölcsönadta, és bánkódott, mert nem kapta vissza.

Ezt már idén tavasszal mondta, a házunk parkolójában. Mindketten indultunk.

Legközelebb a kisboltban találkoztunk. Ő berohant valamiért, én már ki. Felragyogott az arca, ahogy meglátott - valószínűleg az enyém is, mert örültem, hogy találkoztunk.

- Dumálnunk kellene - mondta gyorsan, én meg örömmel helyeseltem. Megbeszéltük, hogy rám csörög, ha alkalmas lesz.

Aztán...

Megint kapualj. Tomiba kapaszkodva, rogyadozó léptekkel indult le a lépcsőn. Az arca elgyötört volt, de a szemében még felvillant a régi ragyogás. A mosolya ugyanolyan volt, mint bármikor. Csak a hangja nem... Ahogy mondta, hogy "Most nem", éreztem, hogy baj van. Valamiért - talán kapaszkodva egy nem létező szalmaszálba - megkérdeztem, baleset-e. Csak rázta a fejét.

Lajos mögöttük jött, tőle tudtam meg a szörnyű igazságot.

Akkor láttam utoljára Évit.

Sose tudom meg, miről akart dumálni. Akkor már beteg volt, csak nem látszott rajta semmi. Talán elmondta volna...

Tegnap Almádiban kísértük el utolsó útjára. Előtte szakadt az eső, én pedig nem tudtam elképzelni, hogy Vermes Évától ilyen időben veszünk végső búcsút. Hisz hozzá a fény illik, a ragyogás... és kisütött a nap, ragyogva, csodásan.

A sírnál Tomi búcsúztatta. Évi akarta így attól a perctől, amikor én elbúcsúztattam Anyukámat. Váltottunk egy pillantást - igen, a tömegben talán én voltam az egyetlen, aki átélte ugyanezt. Nem könnyű, de az utolsó, amit gyerek Anyáért megtehet.

Tomi megtette...

Nekem egy mondat maradt. Az a mondat, amivel a zsidók búcsúztatják halottaikat:

Legyen neked könnyű a föld! - Tihije kál lá haadama!

Ardzsuna blogjáról jutott eszembe ez a történet.

A fene majd megevett Rómáért. Tíz nap jutott belőle, azóta a visszajutásért esz a fene.

Barátnőm nővére Firenzébe ment férjhez. Mindössze egyszer találkoztunk, de felajánlotta, hogy ha valamelyikünk odalátogat, megszállhat nála. Mivel az Academia dell' Arte ott van, mindenképpen útba akartam ejteni, ezért megüzentem, mikor érkezem. Természetesen rákérdeztem, hogy az ajánlat él-e még. Élt, de jött a ködösítés.

Induláskor már tudtam, hogy egy éjszakát csöveznem kell, de erről otthon bölcsen hallgattam. Abban biztos voltam, hogy jól elfáradok, hiszen nem futotta repülőre, de még hálókocsira se. Délután felültem a vonatra, Velencében átszálltam, és Firenzében le. Bejártam a várost - ahol a barátnőm nővére helyett egy dílerbe botlottam, és aznap zárva volt az Academia -, és kora este végre megérkeztem álmaim városába.

Természetesen arra az éjszakára esett a nyári esőzés... Érkezésemkor még csak szemerkélt, viszont hűvös volt. Eredetileg azt terveztem, reggelig sétálok, de a hideg ellen kénytelen voltam visszamenekülni a pályaudvarra.

A váróteremben hajléktalanok fogadtak és olyan bűz, amelyben képtelen voltam megmaradni, hát irány a peron! Először csak egy nektarint kaptam, később mellém ült egy ürge, aki mindenáron fel akart vinni a szállodai szobájába.

Na ne! Menekülőre fogtam, leültem egy diszkrétnek tűnő, fekete ruhás nénike mellé. Mire rájöttem, hogy tökrészeg és legalább egy hete a bugyijába végzi a dolgát, az imént megismert pofa rám talált, és letelepedett a másik oldalamra. Immár ketten győzködtek, hogy mit kényeskedek, jó lesz nekem éjszakára az a szoba...

Azt hittem, szarban vagyok, de rá kellett döbbennem, hogy ez még a kisebbik rossz. Ahogy múlt az idő, a pályaudvarról eltűntek az utasok, viszont megérkezett egy csapat rasztahajú, felékszerezett, koromfekete ember. Nem vagyok rasszista, de egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Ráadásul a szemem láttára lőtték be magukat, és egyre gyakrabban néztek felém.

- Elmegyek a szállodába! - fordultam elszántan a kéjenchez.

Volt eszemben, de innen ki akartam jutni, még hozzá épségben. Sikerült! A pofa a győztes diadalával vonult előttem. Befordult egy sarkon... én meg mentem tovább egyenesen. Még öt utcával arrébb is hallottam a hangját - engem keresett, én meg tipliztem a sötétben.

Győztem! Végre ott álltam egyedül a hűvös, nedves római éjszakában, hullafáradtan az utazástól és a firenzei körsétától, de biztonságban éreztem magam. Aztán jött egy magas, szimpatikus srác, és felajánlotta, hogy megmutatja a várost.

Valahogy éreztem, hogy hihetek neki, azt meg a pályaudvaron beláttam, hogy nem rizikómentes egyedül bóklásznom. A srác tényleg körbevezetett, sőt, fölém tartotta az ernyőt, cipelte a táskámat, meghívott kávézni és elszívtuk a cigijét. (Aztán az enyémet is, de ennyi belefért.)

Kérdezte, honnan jöttem, én meg mondtam, hogy Magyarországról. A felismerés lángja lobbant a szemében, én meg büszkén kihúztam magam. Tudja! Igen, ez az olasz srác pontosan tudja, honnan érkeztem, és ez nekem ott, a Capitolium dombján igen jólesett.

- Bukarest - mondta büszkén és tisztán, én meg lelombozódtam.

Hajnalra tudta, hogy Budapest, de addigra kiderült, hogy azt hiszi, az az örök hó és jég birodalma...

Később arra is fény derült, hogy olasz kísérőm tunéziai arab. Mutatta a bőrét, hogy sokkal sötétebb, mint az olaszoké, de ellenkeztem, ezért bevallotta, hogy a mamája olyan fehér volt, mint én.

Ennyit a lokálpatriota rómairól...

Reggelre dögfáradtak lettünk, de végre tudta, hol lakom, én meg sok gyönyörűséget láttam. Már csak el kellett vonszolnunk magunkat a pályaudvaron hagyott hátizsákomért, amihez egyikünknek se volt sok kedve. Kísérőm szerzett fuvart: ugyanolyan négereket, amilyeneket éjjel láttam, csak ezek nem voltak betépve. Ettől függetlenül nem szívesen ültem be a kocsijukba, pláne, hogy tuszkoltak.

A csomagmegőrző előtt lélegeztem fel. Élmény volt a felismerés, hogy bár halmoztam a hülyeségeket, Fortuna mindvégig rajtam tartotta a szemét. Fuvarosaink be se jöttek, a tunéziai is búcsúzott. Azt ígérte, felhív a szállodában.

A recepciós fiú tudta, hogy Budapest nem Bukarest. Nagyot ujjongtam, aztán a srácról kiderült, hogy román, és nagyon utálja, ha Bukarest helyett Budapestet mondanak neki...

A második éjszakán, kettő tájban arra ébredtem, hogy a fülembe üvölt a telefon. Az arab félvér volt, azt kérdezte, akarok-e beszélgetni. Akart a fene...

Ez az írás 2005-ben jelent meg a Belváros-Lipótváros című újságban. Hatására az egyik belvárosi általános iskola diákjai kitakarították a kriptát. Arról, hogy a beígért pénzből, illetve a tatarozásból mi valósult meg, az újság megszűnése miatt semmit nem tudok.

Az ítélet: kötél általi halál. Végrehajtva 1849 október 6-án alig két méterről, golyó által. Az akkor már haldokló elítélt neve: Gróf Batthyány Lajos.

A Belvárosi Ferences Templom altemplomába az egykori szenespincén át vezet az út. Minden lépésére figyelnie kell annak, aki leereszkedik a keskeny csigalépcsőn, hiszen bármikor orra bukhat az évtizedes hulladékban. Régen máshonnan is le lehetett menni a történelmi kriptába, ma már csak sejtik az egykori ajtó helyét. Ott lehetett, ahol kiürült olajos üvegek és egyéb lomok között békés szimbiózisban húzódik meg emberi állkapocs- és lábszárcsont.

A pókhálós lámpák alatt kibontakozó kép lehangoló. Néhány márványtábla épen maradt, de a II. világháború idején a szovjetek kincset keresve kibontották a falat, és szétdúlták az emberi maradványokat. Hatvan-hetven tábla maradt épen, de hogy kit temettek mögé az 1800-as évek eleje, és 1870 között, nehéz lenne kideríteni. Szinte megnyugtató látvány a teremmé szélesedő keskeny folyosó végén egy vasrács, mögötte épen maradt, zöld koporsó, talapzatába falazva az egész Eördögh család. A ráccsal majdnem szemben, a legalsó sorban viszonylag új márványtábla emlékezik meg Gróf Batthyány Lajosról. Mellette, a falnak támasztva áll az eredeti, amelyet felirattal befelé fordítva helyeztek a koporsó elé.

– „1849-ben október 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira” – olvasta a feliratot idegenvezetőnk, Fejes Antal templomigazgató. – Még befelé fordítva se merték kiírni a teljes nevét.

– Hogy kerültek ide az egyetlen Pesten kivégzett aradi vértanú földi maradványai?

– Halála előtt egy francia pap végezte el vele a szent gyónást és feladta az utolsó kenetet. Batthyány nem akarta akasztófán végezni, ezért egy kis tőrrel megvágta a nyakát, a karját és a szíve táján magába szúrt. Hajnalban eszméletre térítették és – mivel a sebe miatt nem lehetett felakasztani – kivégzőosztag elé állították. Öten lőttek rá közelről, hogy biztosan meghaljon, és a pap végig vele maradt. A holttestet az akkor szegények számára fenntartott Rókus Kórházba vitték, ahonnan Szántófy Antal Pest-belvárosi plébános megpróbálta legálisan kihozni. Nem engedték, mert jeltelen sírba akarták temetni, ezért a plébános megbeszélte Dank Agáp ferences rendi házfőnökkel, hogy megpróbálják ellopni. Éjjel, szekéren hozták át Batthyány testét, és befalazták a legalsó sorba.

– A szerzetesek sokáig őrizték a kripta titkát.

– A Habsburgok bebörtönözték volna őket, ha elszólják magukat, ezért is rejtély, hogy tudódott ki. A kormány nem vállalhatta a konfrontációt, a Főváros viszont meg akarta adni a végtisztességet, ezért Királyi Pál kezdeményezésére 1870-ben hoztak egy döntést, miszerint „egészségügyi okokból” senkit nem temethetnek templomba. Királyi és Batthyány Elemér, az elhunyt fia jelenlétében március 29-én kihantolták a sírt, és azonosították a szétmállott koporsóban fekvő testet. Dank Agáp egy hónappal az újratemetés előtt meghalt, így a gyászszertartást utóda, Piry Cirjék atya végezte. A korabeli dokumentumok szerint erre az alkalomra belülről feketébe burkolták a templomot, még a magyar zászlót is letakarták. 1870 június 9-én hatlovas hintón vitték át Batthyány maradványait a Kerepesi (ma Fiumei) úti temetőbe. A papok és huszárok meghatározott rendben mentek, s becslések szerint százezer ember csatlakozott gyalog a menethez. A kormánytagok nem mertek nyíltan eljönni, de a tömegben elvegyülve ők is lerótták kegyeletüket a kivégzett vértanú emléke előtt.

– Azóta, illetve a II. világháborús pusztítást követően semmi nem mozdult a történelmi kriptában?

– Mindössze a metróépítés okozta falrepedéseket javították ki. Amióta újra engedélyezett az ilyen temetés, a templom alatti kriptában helyezzük el halottainkat, ami valószínűleg a török időkben itt emelt dzsámi alapja lehetett. A szerzetesek mellett ott nyugszik Gergely Ferenc orgonaművész, aki 68 éven át kísérte miséinket, és tiszteletére minden tavasztól őszig emléksorozatot rendezünk.

– Ez azt jelenti, hogy a történelmi kripta örökre az enyészeté marad?

– Szó sincs róla. A Batthyány Emlékbizottság idén 300 ezret ígért takarításra – amibe a szétszórt csontok és táblák miatt vélhetően szakértőket kell bevonnunk –, és 3-3 milliót jövőre és 2007-re. A pince nem dohos, ezért csak a vakolatot kell rendbehozni és festésre lesz szükség, ezért számításaink szerint a felajánlott összeg elég lesz. Ugyan csak szóbeli ígéret hangzott el és még egy forint se érkezett hozzánk, de az évnek sincs vége. Bízunk abban, hogy mindent megkapunk, és a 2007-es emlékévre Batthyányhoz méltóvá tesszük a helyet, amely közel huszonegy éven át nyughelyéül szolgált.

Avagy kirívó példa az emberi hülyeség határtalanságára.

Nem értették, mit röhögünk. Nem értették, miért fényképezünk. Csak kihasználták a hatalmas lehetőséget... és vették!

Puff neki, ez bepöccent! Már a bejegyzésem címén kiakadt, mondván, hogy merészeltem megkérdőjelezni ő Szőkesége emberi mivoltát, még ha azt a fránya ?-et zárójelbe tettem is. Mondtam neki, hogy menjen be a szerkesztőbe és törölje azt a rohadt jelecskét, de csak sívalkodott, hogy ez is, meg az is sértés, hogy a nickjével és blogjával visszaélve hülyét csináltam belőle a net nyilvánossága előtt, satöbbi. Aztán megváltoztatta a jelszavát, nehogy újra visszaéljek, de az új jelszót elmentette mindkettőnk gépébe, nehogy elfelejtse. Most tehát megint visszaélek, de kizárólag helyesbítés okán.

A cím már jó - még zárójelben sincs kérdőjel.

De miért ember (kijelentő módban) a Szőke? Ez már magyarázatra szorul, hát íme:

Van neki sok apró ruhája, de kinézte magának a pólóimat. Azt hiszi, azokban emberebbnek néz ki, pedig csak a lowoodi árvára hajaz. Erről persze tapintatból hallgatok, de a boxeralsóimat nem hagyom! Nem és nem, hiába állítja, hogy tökéletesek sortnak!

A másik ok, hogy a szülei megpróbálták emberré szocializálni. Sikerük részleges, de vakon állítom; ez nem az ő hibájuk. Hangsúlyozom (az újabb bepöcc kivédésére): a Szőkéé sem. Csak hát... Ezt inkább hagyjuk, most tényleg az egekig akarom magasztalni, hogy végre kipöccenjen.

Nem vagyok könnyű helyzetben, de ha már nekiveselkedtem...

Dicséretes tulajdonság - tényleg! -, hogy ismeri a szerszámokat. Nem mindet ugyan, de ha kérek egy kombinált fogót, nem ad helyette kalapácsot. Persze, amikor azt követelte, hogy flexszel csiszoljuk a falat kapargálás helyett, egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy nincs flexünk. Viszont tényleg kell - nekem -, és az egyik multiban akciózták, ezért megvettem kettőnknek karácsonyra. A "kettőnknek" alatt költőit túloztam, de a Szőke nem vette a lapot. Komolyan gondolta, hogy a flex kettőnké, egészen addig, amíg be nem indítottam. Akkor megdöntötte a tízméteres síkfutás világrekordját!

Ugyanígy jártam a kölcsönzött csempevágóval. A Szőke ide-oda rohangált, mert minden forgó-vágó géptől fél, viszont megkértem, hogy minden egyes elvágott padlólap után törölje fel a vizet. Azt hiszem, az volt élete leghosszabb napja, de túlélte, a visítását meg elnyelte a gép zaja...

Egy másik alkalommal kértem, hogy adja ide a dekopir fűrészt. Majdnem rálépett, de nem találta. Végül kénytelen volt bevallani, hogy annak még senki nem mutatta be. Megszántam és azt mondtam, hogy kérem azt az izét a bal lába elől, de mielőtt orra bukik, lépjen le a madzagjáról. Erre kitört belőle a felismerés gyermeki boldogsága, hogy ez az izé a fonalfűrész - amit lombfűrésznek is neveznek - elektromos mása. Csak bámultam a kreativitását, annál is inkább, mert igaz.

Vízpumpa fogót már látott, bár csőfogónak nevezte. Úgy megszerette, hogy berakta a táskájába, és napokig azzal mászkált. Mi több: használta, még hozzá szakszerűen, amikor lusta voltam kicserélni anyámnál a zuhanycsövet.

Apropó, zuhanycső! Az szétment, épp, amikor a kádban ültem. Kértem a Szőkét, hogy keresse elő az újat és egy kombinált fogót (akkor már nem hurcolta a vízpumpát). A csövet megtalálta, a fogót nem, de behozta a diótörőt. Hát... Megdicsértem a kretivitását, és - jobb híján - diótörővel szereltem meg a zuhanyt. A Szőke jóindulata jeléül megállt a kád mellett, és a csapra meresztette mind a két szemét...

Ennyit a szerszámokról. Meg még annyit, hogy mindegyiket meg tudja fogni, bár némelyiket nem egészen úgy, ahogy kéne. Mindegy - boldogul.

Na, és a szocializáció... hát az tagadhatatlan panel, se negatív, se pozitív előjellel. Távfűtéses lakásban - vagyis egyenletes melegben - nőtt fel, ezért minden ajtót nyitva hagy, és mindenhol fázik. Ez nem lenne baj, csakhogy a felújítás idejére anyámnál leltünk menedékre, ahol se távfűtés, se egyenletes meleg. A Szőke eljutott odáig, hogy minden fűtő alkalmatosság gázkonvektor, a meleg vizet meg egy nagy gázbojler adja.

Szép lassan tanítgattam. Először az ajtókat tanulta meg becsukni, aztán rávezettem, hogy nem minden konvektor. Némi tanakodással saját magával úgy döntött, hogy a konyhát és a fürdőszobát fali kandalló tartja melegen. A megállapítás meglepett kissé, de ott egye meg a fene, legyen!

Aztán jött a bojler, ami nem bojler, hanem  FÉG gyártmányú V4-es átfolyó vízmelegítő. A Szőke rendszeresen összevész vele, mert hol nyakon zuhanyozza magát hideg vízzel, hol olyan forróra állítja, hogy félig megfő. A tudat, hogy még csak nem is bojler, sokkolta, aztán túltette magát rajta. Ha jól tudom, azóta is reménytelen küzdelmet folytat a megfelelő hőfokú vízért...

Egyébként egészen érdekesen képes zuhanyozni: a saját papucsán kívül nem áraszt el semmit. Mármint a zuhannyal. Más eset a Szuez szifon. Arról annyit tudott, hogy létezik, és először igen megörült, hogy felismeri. Én is örültem, mert azt hittem, tudja, mi az. Aztán habos özönvízzel árasztotta el a segítségével a fürdőszobát, amiből semmit nem vett észre. Természetesen nekem tűnt fel az áradat, és hosszas magyarázatba kezdtem. A Szőke bámult, mint egy boci - és legközelebb úgy összeveszett azzal az ártatlan, kifogástalanul működő szifonnal, hogy zengett a ház.

Vagyis háborúzik egyszerre több fronton, és nem veszi észre, hogy legjobb lenne feltétel nélkül kapitulálni.

Aminek szívből örülök: nem főz! Ha megtenné és megenném, megérdemelném, hogy életemben szentté avassanak, így nem szolgáltam rá. Desszertben és mosogatásban ugyanis jó. Tekintettel arra, hogy Szőke, a boldoggá avatásra talán rászolgálnék, de tényleg csak talán. Ugyanis akkor borotválkozom, amikor akarok...

Olvastam a Szőke blogját, s benne Papus hozzám intézett kérését. Jó rég volt, de  azóta is dolgozom, tehát bocs.

Na, lássuk... Nem vagyok könnyű helyzetben, mert a Szőkét sértegetni életveszélyes. Csupán annyit merek lábujjhegyen elárulni, hogy a haja természetes árnyalata nem biztos, hogy platinaszőke. A festékes dobozon mindig más szerepel - vörös is volt már -, de szerintem tipikus ciklonszőke.

A lakását anno tényleg felújította, de tök furán. A konyha plafonja olyan volt, mint kis hazánk domborzati térképe, glettelés címen vakolt, a szellőző lyukakat meg tűzpirosra pingálta. Úgy gondoltam, majd irányítom, csak a hajszínét hagytam ki a számításból...

A tervezéskor mondtam neki, hogy ha már lefalazzuk (ragaszkodik a többes számhoz) a konyha és a kisszoba közti ajtót, kivisszük a konyhába a mosógépet. Ne tudjátok meg, hogy nézett rám! Az volt a legkevesebb, hogy hülyeségeket beszélek, pedig bizonygattam, hogy Amerikában így van. Erre a Szőke közölte, hogy szarik Amerikára, egyébként meg az a köpőcsésze a falazástól még nem lesz akkora, hogy be lehessen dugni a közepére (a szélére szántam, szekrénynek álcázva) egy mosógépet, és sose lesz amerikai konyha. Békülékenysége jeléül hozzátette, hogy egyébként az olaszok is a konyhában mosnak, de e tekintetben rájuk is tesz.

OK! Tehát a mosógép marad a fürdőszobában, pontosabban visszakerül a régi helyére. Most ugyanis a szobában áll, mert ő Szőkesége bevonszolta.

Amúgy érdekes jelenség ez a Szőke. Hogy fenemód jól rombol, azt nem kellett bizonygatnia. Megtapasztaltam anyám konyhájában, nevezetesen akkor, amikor megkértem, hogy simítson el egy púpot, amíg veszek két akasztót az általa letépett polc visszaszerelésére. (A vásárlást inkább nem bíztam rá.) Mindössze félórát voltam távol, ami az építészetben semmire nem elég. Nekem. A Szőke ablakot ütött a szomszéd előszobájába. Kétségtelen, hogy a púp helyén, de arra nem gondoltam, hogy vissza kell raknom a falat.

Szerencsére a lakás, aminek a segítségével nekimentem, panel...

...ahol nincs se egyenes fal, se derékszög, viszont magán viselte egykori lakóinak keze nyomát. Többek közt a falon, festékrétegek formájában. Mondtam a Szőkének, hogy csempézni csak tiszta falra lehet, a kezébe nyomtam egy kaparót, és elkészültem arra, hogy mindent nekem kell megcsinálnom. De nem! Ez a közel félmázsás izomkolosszus nekizuhant a betonfalnak, tönkretett öt vadiúj kaparót, összevérezte a falat, de festéket nem hagyott! Na jó, itt-ott besegítettem, de a nagyját tényleg leszedte. Azt is mondtam neki, hogy a plafonról csak annyit kaparjon, amennyi könnyen lejön, erre mit csinált? Megállapította, hogy jön az egész.

Közben elkísértem egy helyre, ahova nem kellett volna. Azért nem, mert azon a bizonyos helyen diagonálisan rakták le a járólapot. Naná, hogy megrendelte, pedig próbáltam megértetni vele, hogy rohadt macerás, én meg nem vagyok burkoló... Na mindegy, megcsináltam, ahogy az alternatív kapcsolót is, pedig villanyszerelő se vagyok.

(Itt köszönöm meg mindenki segítségét. Kissé pironkodva kell bevallanom, hogy fejből tudom, hogyan kell alternatív kapcsolót szerelni, csak annyira utálom, hogy próbáltam megúszni. Azóta a Szőke már el is rontotta, de megcsináltam.)

Egyébként a Szőke tiszteli az elektromosságot. Mondta. Aztán, amikor magába eresztette, meglehetősen tiszteletlenül miákolt.

A gáztól fél. Ez abban nyilvánult meg, hogy három nappal azután, hogy a tűzhelyet elhelyeztük a szobában (a mosógép mellé), égő cigijével rámutatott a gázcsőre, és megkérdezte, hogy el-e zártam.

Ami stimmel az az, hogy lövése sincs a vízszereléshez. Máshoz sincs, de ezt legalább elismeri. Egyébként egyfolytában útban van, amit azzal magyaráz, hogy segíteni akar. Aztán adok neki egy feladatot, elfelejtem, adok neki még egyet, azt hiszem, hogy végzett, és amikor adom a harmadikat, fülsértő vernyákolásba kezd, hogy azt se mutattam meg, hogyan csinálja az elsőt... Szőke!!!

Hogy őszinte legyek, megpróbáltam távol tartani az építési stádiumtól. Még romboltunk, amikor rászántam két hetet, és megtanítottam egy olyan számítógépes játékra, amit a fiam már óvodás korában megunt. A Szőkénél bejött, rendre el is küldtem játszani - aztán lerobbantotta a gépét. (Senki nem mondja, hogy csak kalapáccsal lehet, a Szőkének anélkül is sikerült.) Természetesen azt hitte, hogy a monitor romlott el, és elrángatott a munkámtól, hogy csináljam meg. Azóta kapott új ventilátort, alaplapot és processzort, de memóriát még nem, márpedig anélkül nem tud játszani.

Vagyis segít! Nagy vész nincs, hisz még élek, de akkor is...

Amíg én építek, ő Szőkesége takarít, mert nem tűri a koszt. Ezt valahogy tolerálom, sőt, amikor leégette a porszívóját, odavittem az enyémet.  Az nem volt semmi! Körbejárta, nézegette, aztán vett egy mély levegőt, és megkérdezte, hogy Artu Ditut hol kell bekapcsolni... Két hónapja még összekevertem (névről) a kocsiját a notebookjával, azóta  e téren megedződtem. Megmutattam a gombot - más ránézésre rálel -, és azóta Artu fel-alá döcög a lakásban, sőt, időnként megfürdik... Vagyis családtaggá vált.

Amin vigyorgok, az a tiszta ruha. Normális körülmények közt díjazom, de egy lerombolt lakás közepén nem kicsit tartom röhejesnek, hogy a munkanap végén a Szőke elém tart egy lavórt, amibe kötelező jelleggel be kell dobnom a koszos ruháimat. Aztán mellé teszi az övét (sokkal koszosabb tud lenni, mint én), kimos, és mindent feltereget a radiátorokra. Az, hogy másnap öt perc alatt tetőtől talpig mocskosak leszünk, egyáltalán nem zavarja...

Újabban viszont tényleg talált magának munkát: kijelentette, hogy - mivel én pár hete lilának néztem egy kék házat - ő keveri ki a festéket. Alig hittem a szememnek, de összejött neki a beige. A világoszöld első látásra sokkoló lett, de miután megszáradt, kiderült róla, hogy az is telitalálat.

Ez viszont csak a falfesték, sajnos azonban zománc is kell. Azt teljes egészében a Szőke kezeli, csupán annyi a gond, atomrészeg lesz az oldószertől. Ennek következtében megnő az önbizalma, elveszi a flexet és csiszol, kijózanodván meg szobrászkodik a gitt-tel.

És akkor elvárja, hogy megdicsérjem...

Inkább verem, de szigorúan álcázva. Munka közben ugyanis lehet, csak ki kell várnom a pillanatot, amikor megjelenik a hónom alatt. Utána gyerekjáték könyökkel lecsapni, bár vigyázni kell, hova esik. Legutóbb a frissen csempézett falnak szédült, ami persze megint nekem okozott plusz munkát. Azóta váltottam: amikor lecsapok, úgy teszek, mintha aludnék...

Két éve tökegyedül újítottam fel a lakásomat. Lehetett volna szebb is, de akadnak dolgok, amikre fizikailag alkalmatlan vagyok. Tudom én, nem kell a szemembe mondani.

A szemem egyébként barna, de ez titok, mert kék kontaktlencsét hordok. Az illik a természetes platinaszőke hajamhoz és az egyéniségemhez. Na jó, kicsit Barbis, de az a mai világban csak hasznos lehet.

Szóval eleve tudtam, hogy nem végeztem teljes munkát meg mondták is, hogy az elektromosságot is fel kell újítani, mert az már a házunk építésekor elavult. Hát gyűjtögettem szorgosan, mint egy kis hangyácska, mert ha már megcsináltatom a villanyt, legyen új a festés, kell padlólap, csempe plafonig, miegymás.

Azt viszont mindenkinek meg kell értenie, hogy nem öltözhetek a kínaiból, nem kenhetek akármit a pofimra, viszont havonta legalább egyszer el kell mennem fodrászhoz, kozmetikushoz és műkörmöshöz. Vagyis nem nézhetek ki akárhogy, ami azt jelenti, hogy választhattam: vagy a leggagyibb cuccot veszem meg, és akkor csináltatom, vagy minden jó lesz, de cipelhetem haza a hátamon és állhatok neki mindennek egyedül.

Már megint! Nem és nem!

Szerencsére nem is kell. Az történt, hogy alaposan tanulmányoztam a Herri Postert, és kipróbáltam a begyűjtő bűbájt egy munkanélküli épületgépészen, aki azt állította magáról, hogy már nyolcéves korában panelházak tetején mászkált az építészmérnök apukájával és gimis korában villanyt szerelt a vakolat alatt. Aztán persze gyanús lett a dolog, de akkor már nem maradt választásom. Kiderült ugyanis, hogy az anyukája még a konyhája felújítását se meri rábízni. Pedig annak is ideje volt, mert úgy omlott a csempe, mint az én fürdőszobámban. Azért a lényeg, hogy a csempét egy részen én magam ragasztottam fel ideiglenesen. Egy kicsit ugyan hepehupás lett, de ha valaki nem állt neki ütögetni, a csempék szépen megtartották egymást, ezért nyugodtan felajánlottam a segítségemet.

Ez hatott!

Hála a segítségemnek, majdnem zökkenőmentesen rendbevágtuk a konyhát. Na jó, leszakadt egy polc, de nagy dolog! Különben is, az már a visszapakolásnál volt, és a lámpa is csak a közlekedőben ment tönkre...

Vagyis úgy gondoltam, rendben lesz minden, csak kedvesem körmére kell néznem. Erre mit csinált? Amíg leültem megírni egy mélt, gyakorlatilag szétverte a fél lakást! Azt állítja, hogy a dobozba kell négy olyan kis kapcsolós izé, hogy mindig legyen a drótokban villany. Legalább valahol, mert szerinte a hűtőknek menniük kell. (Hogy hova, azt nem mondta.) Ezért kell neki négy áramkör, vagy mi, ami eddig állítólag csak kettő volt.

Jellemző, hogy elsőként a kaja jutott eszébe. Semminek nem lett volna semmi baja, ha pár órára elmegy a villany. Vagy ha többre, átvihettünk volna mindent a mamájához. Még két óra sincs az út, igazán nem értem, mit kell itt kicsinyeskedni. Most sikerült elérni, hogy mindenhol mindenféle drótok lógnak a falból, fejjel lefelé állnak a kapcsolók, én meg takaríthatok.

Azt hittem, ennél nagyobb szörnyűség már nem érhet. Elmúlt az első rettenetes nap, kitakarítottam, most már rakhatjuk le az új dolgokat. Már, amit megvettünk, mert rózsaszín kádat és mosdókagylót sehol nem lehet kapni, márpedig ahhoz ragaszkodom. Meg a zenélő vécécsészéhez is. Ezeket viszont fel lehet rakni utólag, szerintem most már jöhet a burkolás.

Az én mackóm szerint nem, és kezdek kételkedni az épelméjűségében. Rávett, hogy pakoljam ki a fürdőszobát, és én balga engedelmeskedtem. Most nincs tükör, és a szépítőszereimet egy cipősdobozban kell tartanom. Így nem lehet élni!

Azt hittem, ezek után tényleg nekiállunk a csempézésnek, de nem. Kiderült, hogy előtte le kell szedni a régit, még hozzá nekem, mert kedvesem a drágalátos drótjait huzigálja erre-arra. Amikor szóltam, hogy eltört a körömpiszkálóm, legalább adott egy vésőt és egy kalapácsot. Az persze eszébe se jutott, hogy az ide-oda potyogó csempéken egyensúlyozva baleset érhet, márpedig ért: letört a vadonatúj papucsom tűsarka. Jó, ahhoz képest igazán nem volt drága, mert huszonötért ideadták, de mégis... Azt hittem, mára szép lesz a lakás - hiszen segítettem! -, és én is a csúcsformámat akartam hozni.

Aztán, amikor látta, hogy nem boldogulok a régi csemperagasztóval, azt mondta, hogy kaparjak festéket. Amikor a második műkörmöm tört le - tizenötért építették, nem feltűnő, csak pár strassz és gyöngy, a felújított lakást ünnepelendő - megkértem, hogy inkább engedjen vissza ragasztót piszkálni, de inkább flekszel. Már láttam olyat, és szerintem tök jól le lehetett volna vele csiszolni mindent, de ez a fafej azt mondta, hogy még a tizediken is port lapátolnának tőle a konyhából.

Ezt a kicsinyességet igazán nem bírom! Így is volt bőven por, annyi ment a szemembe, ki kellett venni a kontaktlencsémet. Most legalább két napig kénytelen leszek barna szemmel járkálni, nem beszélve arról, hogy elveszett a vadiúj műszempillám és szétkenődött a sminkem!

Mert reggel persze csak annyit mondott kávézás közben, hogy ma nekiállunk a fürdőszobának, de arról egy szót se szólt, hogy szétverjük. Azt hittem, megint elég lesz a végén eltakarítanom a szörnyű rombolás nyomait, én ennek megfelelően öltöztem. Még akkor se szólt, amikor előkerestem egy kis tükröt és kivittem a konyhába. Na jó, ezért nem teszek neki szemrehányást, bár mire végeztem, ő már véste a falat és olyan kérdésekkel zaklatott, hogy hova akarok konektort és szerintem is kéne-e alternatív villanykapcsoló az előszobába.

Utóbbi sokkolt. Mi a fene az az alternatív kapcsoló? Arany színűt már láttam, az nagyon tetszik, főleg ezüst csíkkal és piros lámpácskával, de alternatív...? Állítólag nem szín, hanem másképp kell bekötni, meg kettő, meg... Segítség!

Persze lehet, hogy kedves leszek hozzá, és megnézem a neten, mi a fene az. Elvégre nem vagyok se buta, se ügyetlen. Egy kapcsolót már csináltam, biztos összejön a kettő is.

De térjünk vissza ahhoz, ami ma történt.

Összeszorítottam a fogamat (a strassz nem esett ki belőle), és csináltam, amit állítólag kellett. Közben arra gondoltam, hogy normális ember nem akarná, hogy festéket kaparjak, még akkor se, ha nekem külön kaparót vettünk, csak elfelejtettem, és egyébként se hasonlít egy szemceruzára, akkor meg hogyan ismerném fel? Tulajdonképpen nem érdekes, mert az a tapló a kezembe nyomta és inkább megmutatta, mit csináljak vele, mint bepiszkolta volna a fallal a sütőlapát mancsait. Még azért se dicsért meg, hogy egyetlen mozdulattal áramtalanítottam a fürdőszobát, pedig állítólag villanyt szerelt, és azt véletlenül pontosan tudom, hogy akkor rázósak a drótok. De ő persze azt állította, hogy éppen nem szerel és különben se áramtalanítottam semmit, csak a rázkódástól bekrepált az energiatakarékos izzó. Ezt elhiszem! Mert a flekszet ugyan nem adta ide, de elővette a fúrót, rátett egy vésőt, és nekiesett annak a falnak, amire tavaly tök jól felragasztottam a csempét. Na jó, nem csemperagasztóval, de lényeg, hogy megkötött. Mondtam is, hogy vegyen vissza az arcából, mert láthatja, hogy a majter, amit a szomszéd építkezésről loptam, még a ragasztónál is jobban tartja a csempét.

Egyébként homokot lopni is engem küldött a játszótérre. Képes volt arra hivatkozni, hogy nem lakik nálam elég régen ahhoz, hogy tudja, hol a játszótér. Nagy ügy! Én se tudtam, hogy az már rég nem játszótér. A homokozót ott hagyták, megtaláltam, punktum!

Most aztán jól nézek ki! Vehetek új papucsot, egy időre elbúcsúzhatok a műkörmeimtől, oda a műszempillám és mehetek barna szemmel az emberek közé. Ráadásul a frizurám is tönkrement, pedig reggel, amikor gyanút fogtam, ráfújtam egy fél flakon lakkot.

Mi lesz még itt!? Állítólag fel kell szedni a régi pévécét ahhoz, hogy lerakhassuk azt a cuki lila virágos járólapot. Ahhoz is kell még mindenféle izé, meg fúga, meg bodicsek, meg srapnel, meg biztos megint nekem kell csinálni mindent, úgyhogy már elővettem a vadiúj Adidas melegítőmet, mert még egy Schanell kosztümöt nem akarok tönkretenni.

Ha belegondolok, hogy van két szoba is, legszívesebben elpityerednék. Csak az tart vissza, hogy helyrehoztam a sminkemet.

Vagyis jöjjön, aminek jönnie kell. Ha lesz erőm, beszámolok róla. Az alternatív kapcsolóról biztos, bár egyelőre csak annyit sejtek mer hallottam, hogy ememkábel kell hozzá. Illetve az biztos, eleget hallottam mostanában, hogy a panelba az a legjobb. Pedig szerintem villanydrót kéne...

Nem hiszem, hogy bárkivel újdonságot közlök. Azt viszont tudom, hogy történetet tagadással kezdeni értelmetlen. De mégis…

Postai ügyintézés… Ugye ismerősen gusztustalan?  Nálam viszont volt egy ajánlott levél és egy „rózsaszín” csekk. Utóbbi feladása tette halaszthatatlanná, hogy betérjek a legközelebbi postára…

…ahonnan kis híján hanyatt kiestem. A tömeg áthatolhatatlannak látszott. Nem volt az, csak átláthatatlan. Hosszas bámészkodást követően felmértem, melyik sorba kell beállnom, de a biztonság kedvéért feltettem pár hülye kérdést az előttem álló hölgynek.

Fellélegeztem. Jól láttam: az volt a sor vége. Még hozzá azé a soré, amelynek elején levelet és csekket egyaránt átvesznek. Lecövekeltem a hölgy mögé, és pár percig zavartalanul bámultam ki a fejemből.

Aztán beállt mögém egy bácsi, aki templomnak nézte a környék legnagyobb postáját. Addig legalábbis úgy tudtam, ott szokás annyit emlegetni a Teremtőt, de úgy is tudtam, hogy ritka az a mise, amelyen ennyien gyűlnek össze. Azt is motyogta a bácsi, hogy ő ezt nem hiszi el, pedig az idő múltával a tömeg eléggé hihetően sűrűsödött. Olyannyira, hogy hiába próbáltam volna a szökés lehetőségein agyalni, rá kellett döbbennem esélytelenségemre.

Ugyanakkor kezdett idegesíteni, hogy a bácsi imája és hitetlenségének hangoztatása között böködés céljából kipécézte a hátizsákomat. Amikor levettem, bocsánatot kért, majd morzsolta tovább képzeletbeli rózsafüzérét.

Eltelt vagy húsz perc, előbbre jutottam vagy húsz centivel. No igen: a modern technika, amelynek köszönhetően egyetlen csekkecske beolvasása legalább fél percet vesz igénybe. Nálam hat csekk volt, és a jelek szerint az előttem megadóan várakozók is összegyűjtötték a havi adagot.

Vártunk… A bácsi mormolt, a hölgy halkan sóhajtozott, én számoltam az előttem állókat. Már csak hat… öt… négy… három… kettő….

Felemelő pillanat volt: immár biztos, hogy sorra kerülök!

Ahogy azt a Móricka elképzeli. És persze én.

Az ablak ugyanis becsukódott. Az előtte álló joviális kinézetű úr bocsánatkérően pillogott hátra, a bácsi nem hitte el, a mögötte álló hölgy tőlem kérdezte, mi történt. Csak annyit láttam, hogy a függönyt nem húzták be, tehát van remény…

Tíz-tizenöt perc elteltével újra kinyílt az ablak. Az úr késlekedés nélkül betuszkolta rajta a csekkjeit és mondott valamit. Nem értettem, de valószínűleg méltatlankodott a sorállás miatt. A választól páran kis híján felrobbantunk: egy kivételével bármelyik ablakhoz állhattunk volna. Oda is, ahol a postai dolgozó hátradőlve majszolta a szendvicsét…

Tévedés ne essék: tudom, hogy nagy rajtuk a felelősség és éhbért robotolnak. Nem őket szidom. Az a hölgy, akinél mi álltunk, miközben beolvasta a csekkeket, ugyanazzal a kézzel tömte magába falatokra adagolt ebédjét, amellyel pénzt vett el. Ő árulta el, hogy a hetes ablak kivételével mindenhol mindent intéznek, csak régen nem így volt, és még nem cserélték ki a táblát…

Kedvesen és halkan mondta, hogy a többieket ne zavarja – és a sor végén állók se hallják, hogy átállhassanak máshová. Nem is kívánta tőle senki, hogy ordítson, de nem is susogott hátra senki a várakozóknak, hogy zavarják meg a majszolásban a többi alkalmazottat.

Nem, semmi nem történt a tömeg oldásának érdekében, csupán az épp ügyintéző úr jegyezte meg, hogy ha már nincs tábla, belépéskor szólhatna a biztonsági őr.

Vagyis azon a ponton, ahol beárad a tömeg…

Ez persze munkalehetőség, hisz új táblák felszerelése helyett fel kell venni legalább öt biztonsági őrt kizárólag azért, hogy felvilágosítsák az újonnan érkezőket.

Kétségkívül remek ötlet, elsőként engem lehetne alkalmazni a posztra. Én ugyanis már tudom, hogy csak a hetes ablaknál nem vesznek el csekket, a többinél bármit.

…és hogy ennek a postnak semmi értelme? Hogy mindenkivel történt már hasonló, sőt, értelmetlenebb dolog is? No, grafomániám kiélésén túl ezen írásom egyetlen értelme: kommentben várom a hasonlóan bosszantó sztorikat…

A védett (nyelvi) katasztrófák nyomában...

A címet nem passzióból tettem idézőjelbe. Anélkül plágium lenne, bár azzal, akitől firkásztojás kori bődületes nyelvtekervényeim során hallottam, rég nem találkoztam, így engedélyt se kérhettem örökbecsű mondatának közzétételére. Akkor, amikor figyelmeztetett, mindössze annyit rebegtem, hogy tudom.

Tényleg tudtam. Atyám Őzordsága magyar szakos tanár lévén nem tűrhette a pongyolaságot, s amikor azt merészeltem kiejteni a számon, hogy "eszek", "játszok", "alszok", stb., menten megkaptam, hogy az úgy nem jó, mert ikes ige. Csak bámultam. Anyám, a Sárkány duettet röhögött Őzordsága feleségével, aztán a szintemre süllyesztve a szabályt korrigáltak, hogy "eszem", játszom", "alszom", stb. Őzordsága szerint ez így nem volt jó, mert egy olyan okos kislánynak, amilyen én voltam, tudnia kell, miért végződnek egyes szám első személyben "m"-re az ikes igék. A hölgyek - mindketten reál szakos tanárok - azzal ellenérveltek, hogy bár tényleg nem vagyok hülye, a zsenitől is távol állok, márpedig ahhoz, hogy négyévesen felfogjam a magyar nyelv szabályait, annak kéne lennem.

Idővel persze felfogtam az ikes igéket és sok egyebet is, de hiába hittem magamról, hogy tudok magyarul.

Mert a magyar tényleg lenni nehéz nyelvnek. Úgy ám!

Nem sokkal azután, hogy ezt gyakorta a pofámba dörgölték, más helyen mást kaptam. Azt, hogy ne használjak germanizmust. Engedelmesen rávágtam, hogy rendben - aztán használtam tovább. Amit kaptam érte az akkori szerkesztőmtől, nem tettem ki az ablakba, s végül kénytelen voltam bevallani, hogy gőzöm sincs, mi az a germanizmus.

- A macska fel van mászva a fára - hangzott az oktatás.

Na, ez tudatosította bennem a germanizmus mibenlétét, de hittel vallottam, hogy azt ugyan nem lehet elkerülni. Illetve nem mindig. Természetesen kiderült, hogy dehogynem, a szép, színes, gazdag magyar nyelvben mindenre akad megfelelő kifejezés, általában több is.

Megtanultam, alkalmazom. Mit értem el vele? A buszon a kapaszkodót, úgy ám!

Mert a gondolat, vélemény vagy értelmes, vagy hülye, és - tapasztalataim szerint - tökmindegy, mennyire facsarjuk ki nyelvünket ahhoz, hogy kifejezzük, amit környezetünk tudtára kívánunk adni.

'Mely-amely", "hogyan-hogy" "mikor-amikor" újabban szinonimák. Legalábbis sokan akként használják. Azt is hallottam már, hogy az ikes igék egyes szám első személyű "k" végződését az MTA elfogadta a germanizmusok tömkelegével együtt, már csak azért is, mert beépült a nyelvbe, és nem tudnak vele mit kezdeni.

Szép magyarázat, de nekem nem tetszik. Maradok maradi, vállalva a fikázást. Az én nevem alatt ugyan nem "kerül megrendezésre" egyetlen babazsúr sem, és nem "kerül átadásra" Toi-toi vécék tucatja úgy, hogy "átvágásra kerül" a nemzeti színű szalag. Nem, mintha erre bárki felkért volna...

Persze, akadnak kifejezések, amelyek nem szabálytalanok, csak egyszerűen rondák. Ma - vesztemre - belehallgattam a parlamenti közvetítésbe. A teljesség igénye és a politikai hovatartozás figyelembe vétele nélkül mazsoláztam pár gyöngyszemet. Íme:

- bevezetésre kerül

- nem meglévő

- iránti kérelem

- kikerülve az életbe

- kerüljenek olyan összegbe

- bentlakásban elhelyezett gyerekek

- Gyámhatóság által elhelyezett

- azt kell mondjam

- azon módosításra vonatkozó javaslat

- inflációval terhelt

Ezek után cseppet se lep meg, hogy a rendőrségi hírekben nem intézkednek, hanem "intézkedés került foganatosításra". Ha se politikusaink, se riportereink nem képesek rendesen beszélni, miért lennének erre hajlandóak a rendőrség szóvivői...?

Dédelgetett kedvencem a "katasztrófavédelem". Mit is jelent ez a szó? Egészen pontosan azt, hogy védjük a katasztrófát. Mert egy árvíz, tűzvész vagy földrengés annyira jó dolog, hogy óvni, védelmezni kell, maradjon csak minél tovább, pusztítson el sok-sok embert, okozza a lehető legnagyobb kárt! A magyar katasztrófavédők ráadásul annyira pengék, hogy a Föld legkülönbözőbb pontjain tomboló tájfunok és egyebek védelmében is tárt karokkal fogadják őket...

Tessék? Ne beszéljek hülyeségeket? Bocsánat, nem tehetek róla, hogy ez a szó úgy hülye, ahogy van. Nem én találtam ki, meg se kérdeztek, el se vártam. Valakit biztos nagyon megdicsértek érte, tán prémiumot is kapott, amiért ilyen remek szót tákolt össze a "katasztrófaelhárítás" kifejezésére...

A magyar valóban lenni egy nehéz nyelvnek, épp ezért a többség által leszarásra kerül. Esetleg le van szarva...